Márk Lajos festőművész 1910. február 18-án érkezett meg New Yorkba a North German Lloyd társaság George Washington hajójának fedélzetén. A kikötőben Zerkowitz Emil kereskedelmi tanácsos, Lukács Jenő, a művész titkára, Rácz Rónay Károly az Amerikai Magyar Népszava munkatársa fogadta. Konta Sándor Sandy Hookig ment elébe.¹ Harmincnégy képét hozta magával, amit önálló kiállításban mutatott be a National Arts Club termeiben március 3-tól kezdődően. Ezúttal nem erről a kiállításáról és Márk Lajos amerikai működéséről lesz szó, hanem a fogadóbizottság egyik tagjának, Rácz Rónay Károlynak néhány írásáról.² Ezek egyike épp a fogadóbizottság másik tagjáról, Zerkowitzról íródott. Lukács Jenő egyébként csak mellékesen volt Márk Lajos titkára, ugyanis a Kereskedelmi Múzeum kiküldöttjével, Zerkowitz Emillel együtt érkezett New Yorkba öt évvel korábban, s az ő szolgálatában állott.³ Az 1910. év sem mellékes. Ez idő tájt Rácz Rónay az Amerikai Magyar Népszava szerkesztőségének tagja volt. Pontosan nem tudjuk, hogy mikortól-meddig, de azt igen – vagy legalábbis sejtjük –, hogy ekkor a „normál” újságírói ténykedés mellett verseket, novellákat is írt, és fordított angol nyelvből. Az alábbiakban a Népszavában megjelent néhány írásáról lesz szó. Elsősorban az Arcképek címet viselő laza sorozatáról, amit amerikai magyar alakoknak-szereplőknek szentelt, és amely jól megírt portrékból áll. De van még egy sajátos közösség a fogadóbizottság két tagja között, amit elöljáróban érdemes megemlíteni, mert eddig nem ismert irodalomtörténeti tényekre vonatkozik.

Lukács Jenő és Rácz Rónay Károly egyaránt könyvet akart kiadni amerikai élményeiből. Mindketten már hirdették is művüket, ám tudomásunk szerint egyik sem jelent meg. Rácz Rónay Károly Csatangolások a Felhőkarcolók alatt című könyvére előfizetői felhívást tett közzé. Az egy dolláros összeget a Philadelphiában megjelenő Önállás című lap szerkesztőjeként kérte postázni lapjának címére. A hirdetés szerint a könyv 1908. december elején lát napvilágot.⁴ Nagyjából ugyanekkor Lukács Jenő Egy kivándorlás története címmel készült regényt kiadni. A Bevándorló tette közzé egy 1909 februári rövidhírben, hogy munkatársa most fejezi be az amerikai magyarokról szóló regényét, ami könyvalakban is meg fog jelenni.⁵ Ez sem látott napvilágot, noha a lapban számos tárcája, novellája olvasható, amelyek valószínűleg a tervezett regény részletei lehettek. Ily módon Márk Lajosra várva a kikötőben, megbeszélhették, hogy milyen mostoha dolog szépírónak lenni Magyar Amerikában.

Rácz Rónay Károly mindenesetre néhány szép írással vétette észre magát az Amerikai Magyar Népszava 1909-1910-es számaiban. Pontosabban: sokféle írását rejtik a lapszámok. Teljes névvel ritkán szerepel a lapban. Néhány álnév vagy sajátos szignó mögött is őt kell azonban keresnünk, s az olvasók egy része valószínűleg tudta is, hogy kinek a tárcáját, versét olvassák. Írótársának, Lukács Jenőnek 1909-ben két rovata volt a szombatonként megjelenő hétvégi számban. A Jegyzetek a hétről címűt mindig saját névvel írta. a New yorki séták című sorozat általa írt darabjait pedig L. J. monogrammal jegyezte. A következő évben neve eltűnik, valószínűleg kivált a lap külső munkatársi köréből.

A lap tíz éves jubileumi díszalbuma röviden ismertette a szerkesztőséget, a kiadóvállalatot és a nyomdát. A lapalapító és tulajdonos Berkó D. Géza volt mindháromnak a feje. A szerkesztőség magját rajta kívül három szerkesztő alkotta. Tíz éves gyakorlattal Bíró János volt a felelős szerkesztő, Dr. Góbi Árpád pedig a hírrovatot vezette. „Utána lépett be a laphoz Rácz Rónay Károly, a szerkesztőség poétája. Ő írja a mi verses krónikáinkat; ír tárcát, cikket és méltán kedvelik az olvasók, különösen a gyöngébb nemből.”⁶ A jubileumi kiadvány ízelítőt is ad ebből: A bányász álma című versét közlik, továbbá két finom New York-i életképét Csatangolások címmel – nyilvánvalóan a tervezett kötet előzeteseként, avagy részeként. A három újságíró-szerkesztőt egészíti ki a külső munkatársak hosszú sora, kik olyan sokan voltak, hogy név szerint az ismertető nem is sorolja föl őket. Más újságírót nem neveznek meg, olyanokat sem, akik rendre névvel közölték írásaikat, mint Lukács Jenő, vagy Márk J. Sándor. A jubileumi album Magunkról című bemutatkozó fejezetét egy csoportos fénykép egészíti ki, amely a lap 27 munkatársát mutatja. Ezen az ifjú Rácz Rónay Károly is látható. Egyelőre úgy tűnik, hogy ez az egyetlen fennmaradt s azonosítható fényképe.⁷

Rácz Rónay Károly működését az Amerikai Magyar Népszavánál az 1909-es és 1910-es évfolyamban lehet nyomon kísérni, 1911 elején már csak elvétve bukkan föl egy-egy esetleg – nem is biztosan – hozzá köthető írás, majd közreműködése teljesen megszűnik. Kezdetben, s viszonylag huzamos ideig verses „rovatát” lehet azonosítani. A nap krónikája címmel többé-kevésbé heti rendszerességgel közölt poémákat CÁR vagy Cár aláírással jegyzi. Ezt az álnevet később tárcáinál is használja, de nem kizárólagosan. Az Rr szignó kétségkívül hozzá köthető, miként a két ízben használt Ráró, s az is bizonyos, hogy számos irodalmi igényű írása jelzés nélkül jelent meg. Ha teljes nevével közli írását, akkor hol a Rácz Rónai Károly, hol az R. Rónai Károly alakot használja.

CÁR versei nem költői mivoltukban érdemelnek figyelmet. A címnek megfelelően napi, heti aktualitások versbe – olykor inkább csak rigmusokba szedett – „feldolgozásáról” van szó, amelyek elsősorban rövid, könnyed hangvételben foglalkoztak fontosnak tartott aktuális kérdésekkel. Avagy épp ellenkezőleg: emelkedett tónusban fogalmaznak meg sokakban felmerülő napi gondokat, állásfoglalásra késztető időszerű kérdéseket. Igazodva az ünnep hangulatához, Új próféták címmel írt például 1910 húsvétján a „népmentő Messiás urakról”, kik üres ígéreteikkel szinte „egymás sarkába hágnak”.⁸ Bővebb ízelítőként álljon itt egy másik példa, ami fényt vet a kivándorlás okát s mibenlétét, drámai következményeit feszegető korabeli nézetekre. Leginkább amiatt érdemelhet ma figyelmet, hogy közvetít egy időközben elsikkadt nézetet, mi szerint a tengerentúlra vetődött magyarokra sajátos szerep vár. Hivatásuk, hogy megteremtsék az ország teljes függetlenségét és itassák át új eszmékkel az elaggott, igazságtalanságoktól terhelt óhazai viszonyokat. Ez a témával foglalkozó történetírásban sem szokott előkerülni, pedig az amerikai magyar elit egyes képviselői – legyen ez bármilyen szűk körű, illetve hangjuk embrionális megfogalmazású is – fokozatosan kialakították Magyarország megújításának, Rácz Rónay szavaival: az „új honfoglalásnak” ezt az eszméjét. Végeredményben politikai szerepet tulajdonítottak a megélhetésért, a jobb életért Amerikába távozott százezreknek – a nem kifejezetten politikai emigráció közegében, illetve a döntően nem ilyen motivációjú elvándorlásokat megelőzően is.

Új honfoglalás

Keserves idő jár
az árva magyarra:
Kezét teszi össze,
ha tenni akarna.
Itt az idegenben
léte alamizsna,
nem jobb-e honába
menekülni vissza?

Sír bennem a lélek,
amikor ezt hallom:
s nem tudok felelni,
őszintén megvallom.
Nagy baj az, hogy annyi
derék jó magyarnak
el kell vándorolni,
ha élni akarnak.
Szomorú elválni
a magyar hazától,
legénynek, leánynak
szülőfalujától.
Még ha csupa jólét
duzzasztja is itten,
a hazátlan sorsát
akkor se irigylem.
Hát még ha nagy gondok
érik idegenben
és nincs ölelő kar,
melybe megpihenjen!
Senki meg nem érti,
senki meg nem szánja,
csak ilyenkor érzi,
hogy mily nagyon árva!

Mégis, ki azt kérdi,
szálljon-e hajóra?
Mert itt életében
kincs minden óra:
nem tudok felelni,
sírni sokkal könnyebb,
hát szó nélkül folynak
orcámon a könnyek.
És csak súgva mondom,
fojtó zokogással:
férjünk meg mi itten,
százezernyi csapással.
Hordjuk a szegénység
foltozott ruháját,
törtessünk az élet
millió gondján át.
S egy napon, ezt valljuk,
s ez az erőnk nekünk:
hatalmas táborban
útra kerekedünk!
Egy millió magyar,
akárki meglássa,
indul haza innen
új honfoglalásra!
Cár.

Amerikai Magyar Népszava, 1910. szeptember 24.

A nap krónikája először az 1909. július 24-i számban jelent meg. Ugyanebben a lapszámban a hétvégi irodalmi mellékletben egy New York-i tárcát is közreadott (1. sz. melléklet). Ebben írja a város kapcsán, hogy „[m]ajd egy évvel ezelőtt róttam utoljára az aszfaltját”, ami egyértelmű utalás arra, hogy – lapkísérleteiből is tudhatóan – philadelphiai évei után ekkor már New Yorkban lakik. Talán ekkor lett a lap legújabb s legifjabb szerkesztője, bár az is lehetséges, hogy átköltözésével csak megerősítette külső szerkesztői közreműködését. Terve, hogy a New Yorkról „vetített” apró mozzanatok sorozatot alkotnak, jól látható az előszóból, amely hitvallásának is tekinthető. Rögzíti szándékát, hogy „a mindennapi élet lázas tülekedéseiből” emberi mozzanatokat akar megmutatni. Az Amerikai Magyar Népszava, ekkortájt az egyik New York-i magyar napilap – a másik az Egyetértés volt – folyamatosan helyt adott a város jellegzetességeit tollhegyre tűző tárcáknak, karcolatoknak, s nem ritkán ezeknél magvasabb ismertetőknek. Csak az itt tárgyalt szűkebb időszakot véve: Rácz Rónay előtt – mint szó volt róla – Lukács Jenő jelentkezett heti rendszerességgel New York-i „sétáival”, őt követően pedig a lap egy másik újságírója Márk S. József írt hetente a világváros örökké változó mindennapjairól, szembetűnő sajátosságairól. Rácz Rónay sorozatindítónak szánt szövegét végül csak fél évvel később, 1910 első hónapjaiban követte mintegy tucatnyi New York-i írás (ha eltekintünk a lap név nélkül közölt ilyen témájú szövegeitől). Ez szerkesztőségi döntés lehetett, amit leginkább az bizonyít, hogy ekkor az ő „csatangolásainak” élményeit is elődje sorozatcímén – New yorki séták – jelentetik meg. Fő témája továbbra is az éjszakai élet, a szegényeknek osztott „ingyen kenyér” világa, a kisember kiszolgáltatottsága.⁹ Ő is ír a jobb módú városiakat borzongással eltöltő hírhedt Bowery városrészről. Viszolygással nézi a nyomort, a „söpredéket”: „Néztem a Bowery sivár, kellemetlen útszéliségét. A szavak mögött ott élt a söpredék durvasága, föltámadt a piaci beszéd alacsonysága, a lárma káromkodása, örökösen whiskeys istenkáromlása.” Itt nem a megértés hangján beszél, „aki egyszer idejutott, az nem szabadul többé belőle”. Nem kérdezi, hogy miért, a látvány elrettenti: „Undorodó szomorúság fog el valahányszor végig visz utam a Boweryn. A 10 centes Hotelek piszkos gőze végig ömlik az utcák során, ahol piszkos kis emberek áhítják a világosságot, a kenyeret. Az otthontalanok, az egyedülvalók, kiknek minden vágyuk egy pohár whiskey mindennapra.”¹⁰

Figyelmét ugyanakkor felkeltik a város másként vonzó színterei is. A Stuyvesant Casinóról hosszabb élménybeszámolót kanyarít (2. sz. melléklet). A szöveg a Greenwich Village története szempontjából is figyelemre méltó. Tanúsítja, hogy a Second Avenue-n a 9-ik utcánál lévő híres-hírhedt szórakozóhelyet a közfelfogás ekkor az ott leginkább csak csetlő-botló sokaság miatt „mafla-szigetnek” nevezte. Tőle tudjuk meg - mintegy mellesleg –, hogy itt a cigányoknak is volt „dobogójuk”, s az éjszaka mélyén már „a cigány [is] fáradt”. Tehát: a jazzről elhíresült alsóvárosi bázison cigányzenészek is játszottak – talán csak a jazz elterjedése előtt, de nem kizárt, hogy azzal párhuzamosan is.¹¹ Beszámol a hatalmas felhőkarcolók között magát fényes nagy felirattal hirdető zálogházról, ami „még csak nem is a nyomornegyedben, az örökké szomorú East Side valamelyik piszkos zugában van, hanem a mindig fényes, mindig víg arcú, eleven Broadwayn, a gazdagok, a sok pénzűek negyedében. Bent a kényelmes íróasztal előtt nem a »Velencei kalmár« Sylokja veri fogához uzsora-aranyait, hanem az üzlet alkalmazottai, csinos, fiatal leánykák szorgoskodnak, mert sok a dolog. A »Loan office« minden napnak minden órájában tömve van emberekkel. Csak a templomokban láthatni olyan rang-, nem- és korkülönbség nélküli tömegeket, mint itt. Pedig itt csak nemes fémre, meg drágakőre adnak valamit.”¹² Ír a Central Park 78-ik utcai tavának „színpadán” korcsolyázó fiatalokról és az őket bámuló népről. „A nézőtér – jegyzi meg – érdekesebb, mint a színpad.”¹³ Tavasszal a Central Park-i korzót szemléli, a fiatalság vidámságát, a park üdeségét két asszony zsörtölődésével állítja szembe. Egyikük a valahonnét odaszállt füstre rávágja: „– Milyen csúnya tavasz van. – Hiába, New Yorkban még a tavasz sem az igazi.”¹⁴ Megtekinti a Metropolitan Múzeumban az első amerikai bélyeg kiállítását. Délidő van, minden csendes, emlékeit idézi, fiatalságának érdeklődését. „Kissé fáradtan és mosolyogva köszöntöm régi ismerőseimet. Mind megösmer. Én pedig csöndesen elbeszélgetek velök.”¹⁵ Az Ember című tárcájában filozófiai gondolatok foglalkoztatják. Szót ejt az alsóvárosi 14-ik utcai Huber Museumban kiállított ausztráliai vademberekről, amiket szívesen megbámul a sokaság, nem úgy, mint a szemben lévő Academy of Musicban előadott zeneműveket. „Odább – folytatja – egy torzonborz szakállú nőt mutogatnak, aki egy liliputi országnak az őrzője. Körülbelül 16 törpe ember alkotja ezt a kis országot.” Mint kiderül: egyikük, az „öreg”, magyar, Nagyváradról származik. A látottak végső tanúságát így vonja meg: „És New York tapsol Ausztrália vadjainak, a törpéknek. Tapsol, miként tapsolni szokott a csodagyermekeknek, a pipázó fókáknak, a gyilkost felhajtó rendőrkutyáknak. A tömegek öntudatlanul eljutottak Nietzschéig s gyönyörködnek az emberi fajzat megcsúfolásában. [...] Mit jelent az, mikor vadembereken, szörnyszülöttökön és reporter-kutyákon keresztül nézzük le magunkat? Minden nagy, fájdalmas emberi gondolatnál Shakespeare égiháborús szótárából kell kérni szavakat. Nagyon szerencsétlen lehet a mai ember, ha már nem büszke arra, hogy – ember.”¹⁶

A városi csatangolások 1910 nyarán Clevelandben folytatódnak. A cikkekből ítélve, körülbelül három hónapot tölt itt. Nem tudjuk, hogy miért ment oda, saját elhatározásból – például nyári időtöltésre –, vagy a laptulajdonos bízta rá időlegesen a clevelandi iroda vezetését. Inkább az utóbbiról lehet szó, hiszen Clevelandi krónika címmel heti beszámolókat ír a város magyar közéletének eseményeiről, továbbá egyszerűbb formában clevelandi híreket is közöl hétről-hétre. Ezek mellett két tárcája is megjelenik a leginkább magyarnak tekintett amerikai városról. Előbb az összbenyomását fogalmazza meg az Erie-mentén című írásában (3. sz. melléklet). Ebben a clevelandi „kis Magyarország” idillikus képét festi meg, ám feltűnően sírós búsongással fűszerezve, érzelgős jelzők s fordulatok halmozásával. Talán az olvasók vélt elvárásainak szánt gesztussal írta ilyenféle mondatait: „De sok lassan pergő könnyet törülnek le az Erie-menti kis Magyarországon! De sok fojtott sóhajtást, lélekből szakadó keserűséget szed szárnyaira esténként a nagy tavak felől ide csapkodó szellő! Mert visszasír, visszavágy ennek a népnek egész lelke, egész szíve minden érzése, minden vágyakozása a rég elhagyott faluk csöndjére, kaszák pengésére, tücskök ciripelésére, kis madár dalára.” Másodjára a clevelandi Kossuth-szobornál időzve fogalmazza meg gondolatait „az idegenben küszködő” magyarok reményeiről, csalódottságáról. „Neki dűlve a gránit talpazatnak” a szobor nagy magányosságát ecseteli, „amely ezt az idegen talajba vert emléket körülöleli”. De emberek jönnek a szoborhoz: „Megismerem őket – írja – [...] Hazamennek az ó kontriba s hogy bejöttek a városba, valami idevonta őket ehhez a szoborhoz. Hazamennek és viszik az ércember üdvözletét.” Ez a szobor mindenkit megsegít. A vándorútra kelt magyart „[k]örülöleli tiszta szeretetével, itt erősíti a hitét, növeli a reménységét, feledi a csalódását, szerzi a megnyugvást”.¹⁷

Rácz Rónay Károly a clevelandi kitérő után 1910 szeptemberében ismét New Yorkból jelentkezik. Először egy sajátos vallomást fogalmaz meg. Hírt olvas arról, hogy a New Theatre művész színház ősztől „népies előadásokat rendez az east sidei népnek”. Ennek nyomán ír tárcát Színház és népnevelés címmel, amely így kezdődik:
„Egy vallomással tartozom, amelyet nem restellek papírra vetni. Hittem, vallottam, hirdettem, hogy Amerika a rideg anyagiasság hazája, a mely a Szépet is csupán csak üzleti eszköznek tekinti. Beismerem: tévedtem. Csodálatos ország ez az Amerika! Máról-holnapra formálódik át, egyetlen éjszaka virágozik ki, mint a mesebeli csudakert s láthatatlanul támadnak benne eddig nem látott, tudott, sejtett finomságok, a melyek a fokozatos gazdasági előhaladás mellett, szédítő messzeségekre rakják le egy csudálatos értékes kultúra alapjait. A mindent megérzés és mindent megértés kultúrájának alapjait, a mely elébbrevaló minden hasonlónál, mert nagy tömegeket, a nép összességét vonzza magához.”¹⁸

Itt említhető, hogy Rácz Rónay Károly megemlékezik a New York-i közkönyvtár azon törekvéséről, hogy a város idegen nyelvű népét is igyekszik ellátni olvasnivalóval. A magyar olvasóknak szánt könyvek jegyzékét azonban erőteljes szavakkal – szinte dühödten – bírálja. Hosszasan fejtegeti, hogy az 1413 kötet szerencsétlen, rossz, hozzá nem értő válogatás. Az eredményt ahhoz hasonlítja, mint amit a „régi mesébe burkoltan” a hajdú és a harangöntés példáz. „Miért nem alkalmaznak a magyar osztályoknál tényleg és a szó igazi értelmében vett irodalmi ízlésű, táglátokörű és elfogulatlan, kritikai fegyelmezettségű egyéneket. [...] a magyar szépirodalom újabb és legerősebb, legművészibb termékeiből alig találunk valamit. Mert míg Beniczkyné Bajza Lenke kerek 50 kötettel szerepel a könyvespolcokon, addig hiába keresünk egyetlen Thury, egyetlen Szini-, egyetlen Szomory-, egyetlen Ignotus-könyvet. A versírókról nem is beszélünk. Az csak természetes, hogy Ady, Kosztolányi, Komjáthy, Juhász, Babits, Gellért s még leírhatnánk vagy tizenöt nevét – nincsenek jelen.” És így tovább.¹⁹

Az amerikai kultúréletet illető fenti vallomástétel után a napi krónikás versek mellett egy új sorozatot is elindít. Az Rr szignóval közreadott Arcképek tárcái az amerikai magyar közélet egy-egy szereplőjét jellemzik. A szerkesztőség kivételes módon jegyzetet is fűzött ehhez: „A fenti címmel új rovatot nyitottunk, amely hetenként egyszer sorozatos képekben jelenik meg.”²⁰ Az elsőt a legendás New York-i magyarnak, „Barna bácsinak” szenteli, akinek haláláról, temetéséről a lap részletesen beszámolt. Lukács Jenő még életében a „magyar Carnegie” címmel ruházta föl az idős korában állandóan a Cafe Boulevard neki fenntartott sarokasztalánál tanyázó, csendesen szivarozgató öregurat, aki előbb-utóbb mindenkit, aki hozzá fordult, megajándékozott egy váratlanul előhúzott könyvvel. Barna Gusztávról van szó, a Magyar Republikánus Club egyik alapítójáról, a mindenkin segítő emberbarátról. Temetésén a Boulevard híres zenekara játszott, Miss Spencer koncerténekesnő egy gyászdalt adott elő.²¹ Rácz Rónay Károly a Unionfield Cemetery XXVI-14-es sírdombját idézi meg, ahol „még tisztán, élesen láthatók a friss kapavágások, a melyek egy nagyszívű öreg urat hantoltak el alig pár napja”. Nem mondja – mint a temetésről beszámoló cikk –, hogy sírja az osztrák-magyar betegsegélyező, az Ungarische Kranken Unterschtützung Verein magyar temetőrészében volt. „Imádója volt a szépnek – folytatódik az emlékezés. „Órák hosszát el tudott gyönyörködni egy-egy különösebb szirmú virágban, képben s lehunyt szemekkel szítta magába éjszakákon át a zene, a dal lágy ritmikáját. Ez volt az egyedüli öröme és szórakozása. A Cafe Boulevard zenekarának, énekeseinek sem volt hívebb tapsolója, elismerője Barna bácsinál.” Személyes emlékeit szűkre szabja, csupán azt idézi föl, hogy kezdő amerikás korában hogyan kapta el az indulat – „a tüzes szókimondás” –, amikor a Boulevardban összeverődött fiatalok összevitatkoztak, s hogyan csendesítette le őt az öreg „filozóf nyugalmával”. S hozzáfűzi: talán „jóbarátom se maradt volna”, ha ez nem így történik.

Rácz Rónay Károly még három Arcképet írt. Egyet „egy konzulról”, egy másikat Zerkowitz Emilről, s az utolsót Kerényi Frigyesről. A konzul, a horvát nemzetiségű Theodore Theodorovich volt (magyaros formában: Theodorovits Tódor vagy Tivadar), akivel Rácz Rónay Philadelphiában ismerkedett meg. Noha nehezen tudtak egymással beszélni, mivel a konzul nem tudott magyarul, Rácz Rónay pedig akkor még nem beszélt angolul s a németet is csak törte. Mégis kölcsönös szimpátia alakult ki köztük. „Magyar ember volt – írja az arcképben – a szó igazi értelmében. A mi régi jó táblabíráink fajtájából. Magyar úr, olyan amilyen ma már alig akad. Korrekt ember, a hivatali szobában éppúgy, mint a nyilvános élet nagy forgatagában. [...] Tizenhat esztendőt töltött el Quacker Cityben. Hozzánőtt ehhez a városhoz, amelynek hideg hippokritasága azonban nem tudott fogni rajta. Megmaradt érzelmes, sokszor érzékeny embernek, – magyar úrnak.” Jó viszonya azután is megmaradt, hogy Rácz Rónay elkerült Philadelphiából, tartott a konzul haláláig. A portréban az újságíró nem ejt szót Theodorovich hivatali működéséről, csak annyit ír, hogy „össze tudta egyeztetni a hivatal előírta szabályokat az ember önmaga alkotta hitvallásával”. Nem szól a híres 1897-es hazletoni sztrájkot, a lattimeri vérfürdőt követő szerepéről, ami az ifjú osztrák-magyar konzul emberségét először tette próbára. Nem biztos, hogy Rácz Rónay tudott e korai évekről. A sztrájkolók közé lövető Marin sheriffről, a vérfürdőről és a gyilkosokat felmentő ítélettel végződő perről biztosan hallott, hiszen ez az amerikai magyar történelem egyik sarokpontjának számított. De aligha konzul „barátja” jóvoltából értesült a történtekről. Ám ebből a szempontból is érvényes, amit halála nyomán az Arcképekben megfogalmazott: „Akik ismerték – és sokan ismerték – híven megőrzik emlékét. Nagyszívű ember volt, kiváló ember volt, aki nemcsak alakjával, de egyéni tulajdonságaival is egy fejjel kivált a porból.”²²

Zerkowitz Emilről hazatérése alkalmából írt portrét Rácz Rónay Károly (4. sz. melléklet). Az egyik neki szentelt búcsúest alkalmából méltatja szerepét az amerikai magyar közélet szempontjából. Pontosabban, nem is annyira a hat év alatt New Yorkban végzett munkáját, közéleti tetteit domborítja ki, hanem személyes ismeretségük alapján az embert állítja előtérbe. Olyan ember volt, írja róla, „akiben én a Zerkovitz Emilt tanultam megismerni, megbecsülni”. A végkicsengés az elismerésé. Hat esztendős amerikai működés után, sok ellenségesség, gyűlölet ellenére Zerkowitz meg tudott maradni idealistának. Olyannak, „aki megtudta tartani tisztán, érintetlenül az amerikai magyarság valamikori teljes boldogulásában való hitét”. Ezt ajánlja mindenkinek kimondatlanul is Rácz Rónay Károly.

Az utolsó arckép egészen különös. Benne van a sorozat szerzőjének erőteljes érdeklődése az amerikai magyar múlt, különösképpen az 1848/49-es emigráció története iránt. A Kerényi Frigyesről írt emlékezés (5. sz. melléklet) azonban nem elsősorban tényanyagában érdemel figyelmet. Nem amiatt emelkedik ki a korszak elődöket kereső-méltató szövegei közül, hogy határozottan állást foglal a „ki volt az első amerikai magyar” kérdésében. Ahogy ebben a vonatkozásban megnyilatkozik, az már átszínezi a „talány” puszta felvetését. „Kerényi Frigyes volt továbbá az a férfiú, aki a magyar nemzet maradisága fölött való elkeseredésében még a szabadságharc előtt kihajózott Amerikába. Kétségtelen tehát, hogy Kerényi volt az első magyar bevándorló Amerikába. És nemcsak időrend szerint volt az első, de jelleme, egyénisége, tehetsége, tiszteletreméltó jelentősége szerint a legelső magyarok legjava közül való.” Az utókor, a ma szempontjából mégsem ez a legfontosabb, hanem a folytatás: „És nincs nyoma emlékezetének és nincs nyoma nyugvó hamvainak.” Majd ebből következően: „És nem volna-e érdemes a feledés porából kiemelni nevét és az összes amerikai magyarság dicsőségére felújítani emlékezetét?”

Kerényi Frigyes lehet az, hiszen méltó erre – sugallja Rácz Rónay –, aki megtestesítheti a magyar bevándorlók szimbolikus alakját, akinek az utókor szobrot kellene, hogy állítson. „Kossuthnak szobrot emelt a magyarság Cleveland városában, a budapesti Városligetben áll Washington szobra az amerikai magyarok ércbeöntött hálájának jeléül. Nem volna-e kívánatos, hogy az amerikai magyarok leróják kegyeletüket az első magyar bevándorló, Kerényi Frigyes iránt?” Ma talán nem az első bevándorló emléke, hanem a bevándorlás emlékezete kívánná meg, hogy legyen egy hely, egy emlékmű, vagy valamilyen jel, ami a vándorlások kollektív tapasztalatát mint a magyar történelem kitörölhetetlen sajátosságát szimbolikusan kifejezhetővé s átélhetővé tenné.

A Kerényi-tárca sajátos és kissé bizarr utóhangja, hogy egy évvel később Konta Sándor az Amerikai Magyar Népszava vezércikkeknek fenntartott oldalán nagy cikket írt Az első magyar bevándorló címmel a lap karácsonyi számában. Elsőként azt ecseteli, hogy mi mindig „nyughatatlan faj voltunk”, majd felteszi a kérdést: „Valószínű-e, hogy egy sem akadt volna közülök, a ki hallva az ujvilágról szóló kalandos történeteket, nem kerekedett volna fel, hogy szerencsét próbáljon? Nem, ezt igazán nem tartom valószínűnek.” A szerkesztőség száz dollárt ajánlott fel annak, aki a feltett kérdésre hitelesen válaszol.²³ Nem kétséges: nem ez volt a jól megfogalmazott kérdés, hanem Rácz Rónay Károlyé.

Fejős Zoltán

¹ Márk Lajos New Yorkban. Amerikai Magyar Népszava, 1910. február 19. p. 2. Vö. Fejős Zoltán: „Újszerű mint a futuristák munkája”. Magyar népművészeti kiállítás Amerikában 1914-ben. Néprajzi Értesítő, 97. 2016. 87–113., Márk Lajos kiállításáról: 89.

² Rácz Rónay Károly életrajzát lásd Kórász Mária: Az amerikai magyar történetírás kezdetei. Rácz Rónay Károly levelei. Aetas, 11. 1996. 1. 119–138. Életének utolsó, magyarországi szakasza azonban még feltáratlan. Az újabban megismert, könyvcsonkítás miatti bírósági elítélésére vonatkozó adatok „gyárigazgatói” mivoltát sajátos fénybe állítják. Vö. Esti Kurír, 1930. június 14. p. 4; Budapesti Hírlap, 1931. december 2. (274. sz.).

³ Lásd eljegyzésének hírét: Amerikai Magyar Népszava, 1909. december 27. Zerkowitz Emil (első) amerikai működését részletesen tárgyalom: Tárgyak nemzeti mundérban. „Magyar specialitások” és háziipar Amerikában az első világháború előtt. Ethnographia 2019. 3. sz. (sajtó alatt).

⁴ Magyar Hírmondó, 1908. szept. 17. (38. sz.). p. 2.; Kanadai Magyarság, 1908. november 6. p. 2. Az Önállásból nem ismerünk példányt. Az OSZK őrzi viszont Rácz Rónay Károly 1909-ben Philadelphiában indított lapjának (Amerikai Magyar Magazin – Irodalmi és művészeti folyóirat) bemutatkozó számát.

⁵ A Bevándorló, 1909. február 9. (12. sz.) p. 3.

⁶ Magunkról. In: Az Amerikai Magyar Népszava jubileumi díszalbuma, 1899–1909. Szerk.: Berkó D. Géza. New York, Amerikai Magyar Népszava, 1910: 299–305., idézet: 303. Itt és a továbbiakban az idézetek betűhívek, de a rövid magánhangzókat a mai helyesírásnak megfelelően hosszúra cseréltem.

⁷ Uo. 201. Ezt közli Kórász Mária is cikkének rövidített, a Vasváry Collection Newsletter 2011/2-es számában megjelent változatában.

⁸ Amerikai Magyar Népszava, 1910. március 26. p. 4.

⁹ New yorki séták. Éjszakai emberek. Cár. Amerikai Magyar Népszava, 1910. január 15. p. 2; New yorki séták. Az ingyen kenyér. Cár. Amerikai Magyar Népszava, 1910. január 22. p. 2.

¹⁰ New yorki séták. A Bowery éjszakája. Cár. Amerikai Magyar Népszava, 1910. március 19. p. 2.

¹¹ Ezt a vonását nem említi például a Greenwich Village Society for Historic Preservation munkatársának, Andrew Bermannak két jól illusztrált remek blogja: Peeling Back Two Hundred Years of History on Second Avenue. Off the Grid, blog, November 17, 2017.; Jewish gangsters, jazz legends, and Joy Division: The evolution of the Ukrainian National Home. 6sqft, blog, November 16, 2017.

¹² New yorki séták. Loan-Office. Cár. Amerikai Magyar Népszava, 1910. február 5. p. 3.

¹³ New yorki séták. Jégarabeszkek. Cár. Amerikai Magyar Népszava, 1910. január 29. p. 3.

¹⁴ New yorki séták. Tavaszi szamárságok. Cár. Amerikai Magyar Népszava, 1910. március 12. p. 2.

¹⁵ New yorki séták. Beszélő bélyegek. Cár. Amerikai Magyar Népszava, 1910. február 12. p. 2.

¹⁶ New yorki séták. Az ember. Cár. Amerikai Magyar Népszava, 1910. február 26. p. 3.

¹⁷ Az Erie mentén. A Kossuth-szobor lábainál. Cár. Amerikai Magyar Népszava, 1910. június 25. p. 3.

¹⁸ Színház és népnevelés. Rr. Amerikai Magyar Népszava, 1910. szeptember 10. p. 2.

¹⁹ Tollhegyről. Rr. Amerikai Magyar Népszava, 1910. november 11. p. 2.

²⁰ Arcképek. A unionfieldi cemetery XXVI-14-je. (Rr.) Amerikai Magyar Népszava, 1910. szeptember 24. p. 4.

²¹ Meghalt Barna Gusztáv. Amerikai Magyar Népszava, 1910. szeptember 21. p. 1. Született Gyöngyösön 1842-ben, 1877-ben ment ki Amerikába. Temetéséről: Amerikai Magyar Népszava, 1910. szeptember 23. p. 1. A Magyar Republikánus Clubból, nem papi szertartással temették. Az ehhez való jogát a lap megvédte a „fenekedő lárma lavinájával” szemben, lásd: Tollhegyről. Amerikai Magyar Népszava, 1910. október 1. p. 4. Vö. L. J.: New yorki séták. A magyar Carnegie. Amerikai Magyar Népszava, 1909. szeptember 18. p. 2. A Cafe Boulevardhoz lásd Fejős Zoltán: Városi helyek és a kommunikatív emlékezet: Mozaikok a Magyar Amerika-albumból. In: Jakab Albert Zsolt – Vajda András (szerk.): Aranyhíd: Tanulmányok Keszeg Vilmos tiszteletére. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület – Kriza János Néprajzi Társaság – BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, 2017. 371–388., különösen 377–381.

²² Arcképek. Egy konzul. (Rr.) Amerikai Magyar Népszava, 1910. október 1. p. 4. Haláláról, temetéséről a lap szeptember 26-i és 27-i számában közölt beszámolót. Vö. A lattimeri vérfürdő. In: Az amerikai magyarság múltja, jelene és jövője. A Szabadság tíz éves jubileumára szerkeszti és kiadja Kohányi Tihamér. Cleveland, Szabadság, 1901. 15–16. A sztrájk története magyar nyelven modern feldolgozásban nem olvasható. Lásd Novak, Michael: The Guns of Lattimer. With a new introduction. London – New York, Transaction Publishers, 1996. (új kiadás: Routledge, 2017) – rövid utalásokkal Theodore Theodorovich tevékenységére.

²³ Amerikai Magyar Népszava, 1911. december 23. p. 2.