Örökké egyforma és mégis örökké új. Nem lehet megszokni, közömbösen nézni, nem lehet róla újat mondani.
     Egy kissé mindig megszédít a levegője, pedig már rég nem először látom. Majd egy évvel ezelőtt róttam utoljára az aszfaltját és akkor azt hittem, hogy már alaposan ismerem. De most, a mikor napról-napra valami újat látok, tanulok belőle, valami nyugtalan megnyugvásom támad: soha nem lehet megismerni.
     A hány ember él a világon, mind másféle impressziót visz innen és ha azt mondom, hogy az egész világ megfordul itt, keveset mondok vele. Néha meg vagyok győződve, hogy itt csinálják a világot: itt készítik azokat a sablonokat, a mik az élő emberiség vaj-lelkét időről-időre formázzák.
     De ha az ember közelről és miópikusan látja, – mint a hogy én a Boulevard terraszáról, a hol tolakodó eszméimet igyekszem sorokba zárni, – valami bántó kicsinyességet vesz észre az egész hatalmas képen. Hiányzik belőle valami nagy sasszárnyú eszme.
     Az amerikai nemzeti dicsőség? Az nem az, össze vissza sziklákra épített New Yorkban lakik, ahol a világ ezerféle nyelve és szokása keveredik. Az emberi előrehaladás nagy eszméje? Az az örökké furcsa és torzmenet, amely napról-napra végig bámészkodik, végig táncol, kacérkodik a Bronxtól a Brooklyn-bridgeig, nem az emberiség haladó vonalát, hanem csak az igába hajtott tömegek furcsa és szomorú lelki kévét mutatja.
     Ebben az őrületes táncban láttam egy pár képet fölmerülni a való élet nagy forgatagából, csupa apró momentum, amelyből kialakul ennek a millió változatú csatamezőnek igazi, álarcnélküli képe. Egy pár tollvonás, nem a karikaturista, mégkevésbé a lélektelen fotográfus, még csak nem is a krónikás, hanem a romancies módjára. Egy pár apró szürke, szomorú kép idecsempészve a mindennapi élet lázas tülekedéseiből [?] tárgyaló újság hasábokra.
     Szeretném, ha úgy érdekelnék az olvasót, mint amilyen szerető körültekintéssel rajzoltam meg őket.

*

     Ébred a város.
     Kora reggel térek most mindig nyugovóra. Mert valóban szeretem a reggelt és másképp alig juthatnék hozzá. Természet-imádat bennem ez, vagy valami más, – nem tudom.      Az elegáns west lakásaiban fodros párnákon álmok teremnek még: az utca már ébred. A padlakókra köszönt leghamarabb a reggel. A legnyomorúságosabbakra, akiknek még a Salvation army 10 centes nyugvó helyre sem tellett. Az utca padjain rövidebb az álom, – mintha az álmok hazug boldogságához se lenne jussuk. Jönnek a seprő-gépek, a „botos - urak”, fölverik a padlakókat és lassan, szürkén, bágyadtan alakul, készül a város kora reggeli ruhája.
     A pálinka is koránkelő. Sorra megnyilnak a szalonok és jönnek szomorú emberek, akik pohárszámra isszák a mérget.
     Megfogok egy atyafit:
     – Jól esik ilyen korán a whiskey?
     – Táplálkozom véle, uram; olcsóbb, mint a kenyér.
     Ez is igazság, mert minden igazság, csak az nem igazság, hogy annyi fajta az igazság.
     Az első elevátor dübörög. Csöndes munkásemberekkel van tele, a kiket valahol már várnak a gyárak. A hónuk alatt összecsomagolva a déli elemózsia, mert a villamos drága, a déli pihenő rövid: ott kell delelni a gyárban.
     Az ébredő város legszomorúbb képe: a lapkiadóhivatalok előtti csoportok. Harminc – ötven – száz ember ácsorog, várva a lapra, a munkaalkalmak publikációjára. A mint künn van az első rikkancs, mohón kapnak a lap után, mintha kenyér lenne minden szava és benne jegyzik papírra az alkalmas címeket.
     Tízen is böngésznek egy lapot. Az ékesebbek kék ceruzával is dolgoznak. A mely hirdetést a maguk céljaira megfelelőnek gondolnak, azt kék ceruzával olvashatatlanná pingálják gyötrő naivsággal, hogy a lap részvénytársa ne ronthassa a kilátásait.
     Tisztességtelen verseny, de a korgó gyomornak hihetetlenül kevés a tisztességérzete.
     Egy szőke szomorú leánnyal beszélgettem:
     – Milyen állást keres?
     – Gépírónő vagyok.
     – Talált hirdetést?
     – Találtam, de nincs benne köszönet. Három dollárért németül, angolul kell tudni és gépírni, gyorsírni.
     – Nem próbálja meg?
     – Csak keresztényt vesznek és csinosat.
     A vallásos meggyőződésnek valóban lélekemelő megnyilatkozása ez az ájtatos hirdetés, amely még a csinosságot is föltételhez köti.
     Egy kopott eleganciájú fiút is meghallgattam:
     – Akármilyen állást elfogadnék, de nem kapok. Business collegget végeztem, voltam már két évig irodában is, azután kórházba kerültem és most, amióta ismét talpra állottam, nyomorgok. Ha protekcióm volna. De nincs! És Amerika is már olyan ország kezd lenni nekünk szellemi munkásoknak, ahol a villanyos székbe se lehet jutni protekció nélkül.
     Megvigasztaltam a keserű legényt és mentem tovább.
     Az utcán élénkül, nől a zsivaj. Az út közepén a tejkocsisok dübörögnek, a lámpákat oltogatják. A villamosokon munkába menő leányok, asszonyok foglalják el a helyeket. A pályaudvarok felől jönnek a ferryk-hozta seregek, amelyeket száműzött a városból a lakásuzsora és az élet drágasága. A sarki posztokat elfoglalják az újság, gyümölcs-árusok, a cipőtisztítók s az – aszfaltbetyárok.
     Fölébredt a város.

Amerikai Magyar Népszava, 1909. július 24. p. 10.