Reportnak szeretném megírni ezt az írást, de lehetetlennek érzem szűk korlátok közé szorítani akkor, ha tisztában vagyok a report technikájával, amely az események után lassan bandukoló krónikának lehetőleg objektív meglátását jelenti. Az objektív-lencse azonban mindig torzít is valamelyest, aminek azonban sohasem a rajta keresztülnéző szem az okozója, hanem maga a lencse, a mely a maga fokusából bizony ferde vonalakat is húz. Talán ez is valamiképpen az oka annak, hogy a természetet igazán és hűen nem a fotografálógép lencséje látja meg, hanem a Remington szeme, az ember fejét pedig szintén nem a Görzök tudják valóban visszaadni, hanem a Velasquezek ecsetje.
     Egy gyűlésen voltam az este, a hol valakit, akihez engem régi tisztelet és becsület fűz, – tiszteletbeli taggá választottak. Egy gyűlésen voltam és ennek a megtisztelő választásnak kapcsán sok mindenféle mondókát, hozzászólást és beszédet hallottam. És hallottam még valamit. Őszinte, meghatott szókat, nagy igazságokat, amiket tudunk valamennyien és tudni mégis csak nagyon kevesen akarunk. Elraktároztam minden szót és elraktároztam minden mondókát. Egyszer majd sorra kerítem őket, valamikor, valahol. Mert érdemes az ilyesmit rováson tartani. És érdemes különösen miközöttünk, a hol „csillagok hunynak, csillagok támadnak” – egynapról a másra.
     Valahol valakit egy testület tiszteletbeli tagjává választott: ez lenne a report-téma, amit futó vonalakban papírra kéne vetni. De ez a valaki olyan, hogy már maga az egyénisége is megjegyzéseket vált ki, rövidebb-hosszabb mondókát, amelyet a reporter-lencse nem tud a maga látószögéből koncentrálni olyanképen, amint szánva van. Mert Zerkowitz Emilről van szó, akit kereskedelmi tanácsosnak, kivándorlási felügyelőnek ösmernek, de akiben én a Zerkovitz Emilt tanultam megismerni, megbecsülni.
     Valamikor, valahol – laptulajdonosnak indultam. Szegényen, ösmeretlenül és barát, tanácsadó nélkül. Boldog idők és keserves idők voltak. Keresztek és visszajáró gyötrődések az emlékeztetői. Abban az időben kerültem össze Zerkowitz Emillel. Egy levél volt az ismeretség-közvetítő, ami bizalommal íródott hozzá s amely szeretettel intéződött el. Az ütött-kopott lapkiadónak munkatárs kellett, akinek neve van, akit ösmernek és aki az írás fejében nem kér fizetséget. A lapkiadó én voltam, a munkatárs: Zerkowitz Emil. Azóta ő is hitelezőim közé tartozik. Jó hitelező, aki nem kér semmit, nem vár semmit, és nem fogad el semmit. Még a hálát, a köszönetet sem.
     Pedig lenne sok köszönni való! Mert adósa Zerkowitz Emilnek az egész amerikai magyarság. Hat esztendeig volt köztünk ez az ember, akire még csak az se fogható, hogy „nadrágosan” kezdte. A kohók omló lávájából, a bányák sötét mélyéből indult el arra az útra, amelynek sok siker, kevés elismerés és bizony sok-sok támadás az útjelző mérföldköve. Mert ez a mi átkunk. Alkotni, építeni bagolyhuhogás, gyűlölség szitkai között. A „gyűlöletországban” nincs aratás és Zerkowitz Emilnek különösen kevés volt. Pedig van érdeme több a soknál. A magyar nyelvű postautalványok, a minden téren való agitáció, hivatalos körök figyelmének az amerikai magyarságra való felkeltése adják az ő érdemét, az ő munkásságának reánk vonatkozó jelentőségét.
     Most aztán ő is kivált a sorból. Hazamegy, szólítja az új munka, az új kötelesség. Azt mondja, hogy szívesen megy. Én azonban nem hiszem. Aki hatesztendős amerikai „apostolkodás” után megtudott idealistának maradni, aki megtudta tartani tisztán, érintetlenül az amerikai magyarság valamikori teljes boldogulásában való hitét, az nem szívesen válik meg még a gyűlölet adójától sem. Mert nálunk a gyűlölet is elismerés és talán tán egyedül ez az elismerés. Ő tudja, ő érzi legjobban miközöttünk, akik valaha nagyot és szépet álmodtunk a vércse vijjogás, bagolyhuhogás közepette is. Ugy-e igaz, – Zerkowitz Emil.?
(Rr.)

Amerikai Magyar Népszava, 1910. október 19. p. 2.