Guy de Maupassantnak van egy tökéletes leírása az emberi lélek egyik rejtelmes részletéről. Az általa fölvett lelki fénykép oly meglepő és olyan éles, mint a csillagászok fotográfiái a holdbeli kráterekről. Olyasvalamit tükröz vissza, amit életünkben egyszer mindnyájan éreztünk, de nem tudjuk megmondani azt, hogy érzésünk valóság-e vagy kápráztató képzelem.
     Csak Maupassant mert a mysztériumhoz hozzászólni s megrajzolni azt a csudálatos különösséget, hogy megérkezvén egy vadidegen városba, egyszerre csak minden tárgyra, minden emberre, sarokra ráismerünk: mintha már láttuk volna őket valahol. Utcáról-utcára járunk: csupa ismeretlen ismerős. Láttuk valahol – tán messzi álomban – mind ezt a sok alakot, mit az idegen város rejteget. Úgy járunk a valóság járdáján, mint a holdkóros, mert csak szemünknek új az, amit nézünk: idegzetünk egyszer már fölfedezte és átélte azt.
     Az Erie mentén járok a clevelandi kis Magyarország falai között. Végig az utcák során magyar szó ömlik el, az egymás hátán-hegyén sorakozó üzletek tábláiról magyar nevek mosolyognak le s tompa harangszó hirdeti a delet, meg az alkonyt.
     Nappal kihaltak az utcák. A férfi nép, a leány sereg ott sürög-forog a gyárak, a műhelyek vasszörnyetegei, az apró zakatoló gépek körül, az asszony-rész a házban foglalatoskodik. A Buckeye Roadon, Woodlandon, Holtonon, Cumberlandon alig lézeng egy-két ember s az is, ami akad a belvárosból ide tévelyedett ügynök, vagy házaló.      Alkonyhulláskor azonban megélénkül a magyar fertály. Ez a valóságos város, amelynek minden talpalatnyi földjére magyar kezek emeltek az apró kis házakat, hol az ablakban, ott zölddel a muskátli, a pelargónia, meg a bazsarózsa, csakúgy, mint messze tengeren túl, valahol a Tisza mentén, a Hernád meg a Bodrog völgyön.
     Kacagás csendül, víg nóta zendül, magyar legények, magyar leányok ajkáról ömlik a szó. Pajkos gyerek-had játszik a porban, kendős, hazai gúnyákba öltözött asszonyok ácsorognak egy kis futó tereferére.
     Ki hinné el, hogy majd ötezer mérföldeknek távola hidalja át az Erie-menti ég peremét a szülőhaza égboltozatával? Ki hinné el, hogy a Szt. Erzsébet templom búgó nagy harangja nem az abaúji fennsík akácos csöndjébe kongatja a megigazulást?
     Az Erie-mentén járok, a clevelandi kis Magyarország falai között. S amint cél nélkül rovom az utcák sorát, valahogyan öntudatlanul alakul ki bennem az érzés, a mely összekapcsol, hozzáfűz ehhez a földhöz, leigáz a gyönyörűségtől, amelyet csak akkor érez az ember, amikor hosszú vándorlás, kódorgás után – hazatalál.
     Pedig szomorú, csüggedt tábor ez a húszezernyi népség, amelyet az otthoni nyomorúság, forgandó szerencse az Erie-mentén hozott össze. Küzd, fárad, marakodik a mindennapiért s eközben alig veszi észre, hogy lelke-teste összeomlik, kicsinyre, szürkére zsugorodik össze. Csak nagynéha, esténként, ha összeverődnek valamelyik magyar szalónban, neki könyökölve a bárnak, elandalodik a lelkük. Neki suhan az emlékezésnek, a fájó visszagondolásnak, mindarra, a mi messze falusi alkonyatok párájában ringó emlék, libegő, szomorú vágyakozás.
     De sok lassan pergő könnyet törülnek le az Erie-menti kis Magyarországon! De sok fojtott sóhajtást, lélekből szakadó keserűséget szed szárnyaira esténként a nagy tavak felől ide csapkodó szellő! Mert visszasír, visszavágy ennek a népnek egész lelke, egész szíve minden érzése, minden vágyakozása a rég elhagyott faluk csöndjére, kaszák pengésére, tücskök ciripelésére, kis madár dalára.
     Szomorúan kong-bong a Szt. Erzsébet templom ércharangja. Levendula illat ömlik el a légben s az elszürkülő alkonyatban lassan ballag a nép a májusi litániára. Kapcsos imakönyv a kézben, áhítat a szívben, megindult szomorúság a lelkekben. S írván e sorokat ide-oda szalad hozzám egy-egy zsolozsma.
     ...Nagyasszonyunk, hazánk reménye. Bús nemzeted zokogva esd.
     Föl-föl zokog a panaszok sírása, az idegenbe szakadt lelkek minden csüggedt keserve, minden elmélyített szomorúsága végig búg az ének sorokon és szinte sikongva jajdul vissza a refrain.

     Mi lesz belőlünk, hogyha elhagysz,
     Bús árvaságunk sírba hervaszt.
     Minden reménységünk csak te vagy,
     Nagyasszonyunk, óh el ne hagyj.

     Rég elhangzott már a zsolozsmás dal és még mindig itt zsong körülöttem. Panaszos sírása az Erie-menti kis Magyarország keservének. És ez a keserv érzik itt meg minden lépten-nyomon a figyelő előtt, bármerre is járjon, bármerre is nézzen. Öntudatlanul jön, jön velünk ez a lélekbeli szomorúság, mihelyt átlépték a honi határt. És hiába csapongjon a jókedv, hiába fakad a mosoly az ajkon, az arcon, – nem lesz igazi jókedv, nem lesz igazi kacaj benne.
     Az Erie-mentén járok, a clevelandi kis Magyarország apró falai között. Nézem az utcát, nézem a járókelőket. Csupa ismeretlen ismerős. Láttam valahol – tán messzi álomban – mind valamennyit.

Amerikai Magyar Népszava, 1910. május 21. p. 2.