Ütött-kopott téli kabátomat egy quarterért elveszik tőlem, egy hanyag tekintettel még vissza nézek azokra, akik kék és fekete színfoltokban most lebegnek föl a Stuyvesant Casino piros szőnyegén – és már az arcomba csapódott a bálterem enyhesége. Az első érzésem: sok fény és egy kis párolgó parfümillat. Houbigan-extrakt és pattogó valcer-muzsika. A második: sok fekete frakk és fehér plasztron közt szűzies színek. Aztán egy táncoló áradat magával kap, komikusan vet ide-oda, a cigányok dobogójához, majd odacsap egy csöndesen mosolygó asszonyhoz – pardon – és végre is egy kis hangyabolyba, ahol csupa olyan úr kapkodja a lábát, a kinek a kis ujja bütykén van az Achilles-sarka.
     Helyben vagyunk. Ezt a kis földnyelvet, mely a legjobb esetben is akkora, mint egy trambulin, mafla-szigetnek nevezi a közfelfogás. És mint a krumpli-rostálógép a legalsó tepsibe, úgy lökdösi be a forgó bál is ide a legnagyobb krumplikat! Vannak közöttünk minden rendű és rangú maflák, de valamennyinek három bal lába van és nincs egy jobb keze. Mindnyájan érezzük, hogy csak egy végzetes tévedés sodort ide bennünket, a bocsánatkérés vértanú-mosolyával ténfergünk a világban és nincs egy rejtve lappangó tyúkszem az egész Stuyvesant Casinóban, amelyet még bimbójában le ne taposnának.
     Én magam is bocsánatkérőleg telepszem a szigetre. A nagy, ragyogó csillár fénykévét vet a fejemre és a tekintetem csillogva kapaszkodik bele egy csomó illatos fiatalságba, a mely fodrozva, összesimulva, libegve és szótlanul valcerezik. Kikeresem a leghabosabb selyemszoknyát és a legszőkébb hajkoronát, amely e percben a tizenkilenc év édes és szelíd csacsiságával adja át magát a muzsikának. A walcer-traum pezsgő, majd mámoros hullámzásban két erős kar vezeti. Azt hiszem, valahonnan a Hernád völgyéről került ide azzal, hogy a legrosszabb esetben pénzt fog keresni, a legjobb esetben pedig rosszul fog férjhez menni. De most éjszaka van, künn hull a hó, idebent pedig vakítóan és elbódítóan ragyog minden. S olyan édes levetni a hazugságokat és behunyt szemmel tipegni egy legény mellett, a ki izmos, fecsegő és kitartóan táncos.
     Én pedig csak váltogattam a lábaimat féllábon állva, mint a gólyamadár. A szigeten, a száműzöttek, a megtűrtek s haszontalanok szigetén egyre több lesz a fej, ami itt valóban felesleges poggyász s egyre kevesebb a láb. Új és új maflákat vet partra az árvíz, kesernyés mosolyú vagy meddő táncolási kísérletben letörteket. Vannak köztünk, akik csak a vigalmi bizottság túlbuzgalmából jöttek e helyre, vannak, akik csak leadják itt a névjegyüket, rosszalvó, melegségért sóvárgó göthösek, vannak idült elefántok és vannak podvás fejű ős-slemilek.
     Én magam nem tudom, miért vagyok itt. Talán a fény hozott be, talán egy kis csöndes kábulás kell nekem is, az érzékek lassú zsibbadása a nagy gőzfürdőben. A muzsika szól, pattog, már poharak csöngenek és dugók pukkannak, az asszonyok merészebbek, a lányok gomolyagján az Angladas spanyol színmámora cikázik, fejek szegődnek hátra, finom keskeny cipők ringanak-ringanak és valahonnan kopasz hegyek tetejéről, vagy éjféli országutakról belopódzik ide közibénk a magány. Egy gúnyos pillantás már jobban esik, mint a résztvevő. És én, a cinikus, a kalmárlelkű ember, elégikus fuvola-hangot hallok most, messzi tengerentúli gabonás hajókról jövőt, a Duna felől.      Mikorára vége a grand-marchnak s kezdődik a szilajabb csárdás, a gyorsabb two-step és az olvadóbb valcer, megritkul a maflasziget is. Szét züllünk. Van, akinek egy kacagó özvegy jut, más iszik s ebből a mi szomorú, petrezselyemáruló kis köztársaságunkból egyre-másra szabadulnak ki a pártütők. A levegő már fülledt, forró és halk sóhajtások vegyülnek a tépett, lihegő, bujálkodó táncba. A cigány fáradt, a rendezés tunya és hervadt virágok, oldott szalagok hullanak a parkettre. Csak táncoljon, simogatom s bíztatom az én Hernád-völgyi szőkeségemet. S a legénye viszi s a mint rám néz, benne van az erősebb, a birtokló gőgje, a győztes mámora, a mely azonban mintha már félne és alkudozna titokban a végzettel.
     Pattogó krescendóban egy ütemmel vége. Kiszöknek. Én utánuk. Lenn, a hajnali város friss zúzmarát lehel reánk. Halkan, bágyadtan beszélnek s én cigarettára gyújtva csöndesen megyek utánnuk. A hűvösség egyre lefújja rólam a lírát, frissé, egészségessé, magamhoz bízóvá tett. A néma, masszív házak, a magános gázlámpák, ez az én világom, érzem. S ahogy a kapu alatt megnyomják a gombot s a legény szinte restelkedve eloldalog, megint én vagyok az erős. Mert én vagyok a józan, enyém a reggel, a munka s ti ketten álmodoztok s nem értitek, mi az maflának, de józannak, pirosnak, egészségesnek és prózainak lenni.
Cár.

Amerikai Magyar Népszava, 1910. február 19. p. 2.