Amerika

Elnézem az angol lapok ama képeit, melyekről California és Florida napfénye árad, szépség, mosoly fűszerezi a levegőt és az élet valahogyan boldogabbnak látszik. Talán nem is egészen az ég derűje teszi ezt, nagyban hozzájárulnak földi dolgok is: bőség, anyagi jólét. A vidám William Vanderbilt, amint ott áll karcsú feleségével a festői lombok alatt; Barbara, az álmatagszemű tízcentes hercegnő csupasz térdeivel, hosszú cigarettaszipkával az ujjai között. A mozisztárok, akik újabban pajamakban járnak koktail-partikra és rubintos körmeik kikukucskálnak a fehér cipők gótikus ablakain.

Nem tudom miért, de e képek láttán mindig arra gondolok, hogy ezek itt egy új Pompei végnapjai... Egy megmagyarázhatatlan érzés: miből ered és hogyan, sohase tudjuk. Olyan titokzatos: fagyott légbuborék a tudat-alatti lét jegén. Igaz ugyan, ha visszavezetjük a dolgokat a távol[i] múltba, van ennek a megérzésnek egy egészen reális alapja is. Végigcsináltuk mi már mindezt odaát, vén Európában, persze viszonylag egész apró mértékben: egy gyűszűnyi víz a tengerhez, egy fa az erdőhöz képest. De – végigcsináltuk!...

A mi Palm Beach-ünk Abbázia volt, meg Velence. Sokszor csak Siófok, de olykor Palermo, meg Nizza is. Pesten is viseltek térdig felhasított, drága szőrmékkel díszített estélyiruhát, meg ékköveket a cipők csattjain. Antilop kesztyűket a szivárvány minden színében. Párisi modelleket, az úgynevezett „középosztály” leányai. Talán olcsóbb volt a parádé, mint itt, nem fizettek érte vagyonokat, de hisz Uncle Sam a nagy arányok mestere és egyébként is a század közepe felé járunk. A kis katlanban forr-forr a víz, amíg eléri azt a bizonyos fokot, amelynél gőzölgő víznek ki kell buggyannia, mert ez a törvény. Fák nem nőhetnek az égig. Családok, nemzetek életében egyszerre csak megbomlik a rend, zűrzavar támad, feje tetejére áll minden; ez a kataklizma. A szilárdnak hitt talaj meginog, felnőtt gyerekek kártyavára összeomlik. Tessék elölről kezdeni!

Milyen jó, hogy a jövőt köd fedi szemeink elől. Miamiban és Newporton a kiváltságosak hadd szívják magukat tele élvezettel, rózsaillattal, tengerszaggal. Miért hintsen az ember hamut a fejére, amíg még tart a farsang?... De eljön az a bizonyos Szerda, s hamuhintés ideje itt is, mikor a villanyfényes Broadway épp úgy elkomorodik majd, mint annak idején a drága Andrássy-út, a bűn elveszti varázsát és a jólétet habzsolók mellükre buktatott fejjel kénytelenek lesznek meghallani saját lelkiismeretük hangját. A Central-parki paloták, melyek titoktartóan várják ma falaik közé a sok üres emberi szívet, nem védhetik meg őket egy eljövendő földrengés vagy felgyülemlett emberi indulatok orkánjától. Az égig merészkedő kolosszus meginog, rombadől, még annyi oltalmat sem ad reszkető rabjainak, mint énekes madárkának az útszéli bokor.

Mindez nem utópia és elképzelése gyermekjáték nekünk, akik „Voltunk királyok Bergengóciában”. Apró örömeinkkel, apró gyarlóságainkkal jól megéltünk, amíg el nem jöttek a nagy fordulók, megdöntve a pénz és hatalom hamis bálványait és velük mindazokat, akik bennük hittek, értük éltek, rájuk támaszkodtak.

Ez a szédületes gazdagság itt, mely néha csak látszat, elönti a nappalokat és hosszú, színes tüllszoknyákkal seper végig éjjel a subway-k padozatán. Ezek a csalódásig hű művirágok szép női fejeken, a mámor és a mosoly, semmise új, így volt odaát is, ameddig meg nem indult a föld.

Éppen ezért nem szabad semmit túlságosan komolyan venni: hogy van-e cseléd, meg új modell kabát. Hogy tegnap nem volt, hogy ma már van, és hogy holnap talán már megint nem lesz... Az életnek csip-csup kis részlete mindez, de semmikép sem maga az élet!

A föld, mely a tudósok szerint több, mint hatvanmillió éve forog, bölcsen ignorálja lakóinak minden örömét-bánatát, ügyet sem vetve rájuk.

Mi, akik azért rendeltettünk e helyre, hogy megfutva bizonyos pályát, egyre közelebb kerülhessünk a Tökély ideáljához: mindaddig, amíg csak ösztönösek vagyunk és nem tudatosak: szeretnénk mindent, ami kedvünk ellen való, megváltoztatni, jobbra-balra tévelygünk, ütjük-zúzzuk magunkat, sokszor tragédiákat idézve elő.

A világot meg nem változtathatom, tehát megváltoztatom önmagamat: javítom, nemesítem, ujjáformálom. Igyekszem kiküszöbölni hibáimat, uralkodni indulataimon, ápolni lelkemben a jót, a szépet, kikerülni mindent, ami alacsony, eljutni arra az Útra melyet kétezer év előtt jelölt ki a Mester.

Amerika szülöttei hálásak hazájuknak, mert mindent megad nekik: békét, bőséget, boldogságot (mindazt, amit nekünk is megadott a mi volt hazánk); de kívánom, hogy szeressék akkor is, ha tán harc dúlná fel, gazdagsága ronggyá málnék és szegény anya módjára, a vajtalan kenyérhez csak hűszívét adhatná övéinek. Szeressék úgy, mint mi szeretjük a mi elhagyott, beteg hazánkat, akihez a messze távolban is közel vagyunk, jó és balsorsban egyaránt.

Akik már egyszer átéltük a Pompei-i végnapokat, mi nem félünk semmitől, edzettek vagyunk, készek a szenvedésre, de mit szólnak majd a Vanderbiltek, ha egy világkatasztrófa romhalmaza alól kitámolyogva meg kell elégednünk kastély helyett kicsinyke hónapos-szobával? Vagy Haugwitz-Reventlow¹ hercegnő, ha oda kell állnia egy jövendőbeli tíz-centes bolt counterje mögé elárusítólánynak?...

Rajongjanak akkor is azért a földért, mely megérdemli, hogy önzetlenül, önmagáért szeressék! Gyönyörű ország, s ha anyagiakban összeomlana, gyönyörű lenne akkor is: szellemi vezetője az egész világnak... ígéret földje!

Alba Nevis

Amerikai Magyar Népszava, 1940. január 14., Magazine, 4. old.

¹ Barbara Woolworth Hutton (1912–1979), a Woolworth-vagyon örököseként a világ egyik leggazdagabb nője volt, hétszer házasodott. Másodikként a németországi születésű dán Kurt Haugwitz-Reventlow (1895–1969) gróffal kötött rövid ideig tartó házasságot (1935–1938), vö. Wikipedia.