Különös, fordulatokban bővelkedő örökösödési pör keltette fel a budapesti polgárok érdeklődését a gazdasági válságtól megtépázott 1930-as évek elején. Egy Amerikában elhunyt operaénekes busás hagyatékán civakodtak az Óhazában maradt rokonai. A bőkezű örökhagyó, akinek végrendelete gyász és köszönet helyett gyűlölködő indulatot váltott ki hátramaradott atyafiaiból, a kitűnő baritonista, Beck Vilmos volt.

Beck Vilmos (külföldön Wilhelm vagy William), Pesten született a két város 1873-as egyesítése előtt, a budapesti Zeneművészeti Akadémia okmányai szerint: 1869. február 19-én.¹ Édesapja Sándor, jómódú kereskedő, édesanyja Friedmann Katalin, a dúsgazdag Friedmann Lajos bútorgyáros testvérhúga volt. A család a fiút bútorkereskedőnek szánta, ám zenei tehetsége hamar kiderült és a nagybácsi anyagi támogatásával 1882-ben, tizenhárom (!) évesen, a Zeneművészeti Akadémia zongora tanszakának növendéke lett. Amikor 1883-ban az Akadémiára Hans Koessler-t (1853–1926) nevezték ki a zeneszerzés tanárának, Vilmos a zongora mellé az ő tantárgyát is felvette. Az évek során azonban a neves mesternek, nem növendéke zeneszerzői képessége, hanem szép tónusú, a bel canto stílusra is alkalmas énekhangja tűnt fel, ezért annak továbbképzését javasolta neki. A fiatalember megfogadta Koessler tanácsát és nagylelkű rokona finanszírozásával Párizsba ment, ahol a Conservatoire énekszakán, a híres Lorrain énekmester tanítványa lett.

Négy év elteltével, 1892-ben tért haza és szeptember 17-én a Magyar Királyi Operaházban Thomas: Hamlet-jében debütált. Bemutatkozása olyan jól sikerült, hogy októberben már a dalszínház szerződtetett tagja volt. A feketehajú, jókiállású, 23 éves tehetséges énekes a század végére az opera sokat foglalkoztatott baritonistája lett. Kezdetben ugyan csak átvett szerepekben lépett fel, de 1893. március 28-án, Leoncavallo: Bajazzok-jának magyarországi bemutatóján már ő énekelte Silvio szerepét. Egy esztendő múlva pedig, 1894. március 17-én, Puccini: Manon Lescaut-jának első magyarországi előadásán a címszereplő Ábrányiné mellett Lescaut őrmester szerepét bízták rá. Az április 15-i előadáson jelenlévő szerző elégedetten nyilatkozott a látottakról.

A zseniális hegedűművész, Hubay (Huber) Jenő, (1858–1937) az ezredéves ünnepségekre komponálta A falu rossza című operáját, melynek bariton szerepét Beck Vilmosnak szánta. Sajnos a már szinte klasszikussá vált népszínműből írt zenedráma 1896. március 20-i ősbemutatója, fiaskó volt. „A közönség zavartan nézte és hallgatta a felemás színjátékot.” Alig egy hónappal később azonban egy másik, jobban sikerült ősbemutatónak is részese lehetett a fiatal énekes. Zenéjét az Operaház korábbi intendánsa, gróf Zichy Géza (1849–1924) szerzette. (A gróf 14 évesen egy vadászbaleset következtében jobb kezét elvesztette, de Liszt Ferenc megtanította balkézzel zongorázni, olyan kitűnő eredménnyel, hogy európai hírű, neves koncertzongorista vált belőle.)² Zichy Alár című regényes operájának 1896. április 11-i premierjét „a közönség és a kritika jóindulatúan fogadta, s az újdonságot a színház kilenc éven át műsorán tartotta.”

Csupán néhány év telt el 1892 óta, és Beck Vilmos művészetét a szakma elismerte, személyét a társasági élet befogadta. S nem kellett sok idő ahhoz sem, hogy a sikeres 28 éves művész a szerelem rabja legyen. Pontosabban: a Királyi Színművészeti Akadémia egyik színinövendékének, a nála tíz évvel fiatalabb Kertész Ellának lett rabja. Kertész (Kohn) Ella (1879–1936) édesanyja Langsfeld Emma háztartásbeli, édesapja Kohn Bernát hivatalnok volt. A rendkívül tehetséges leány még akadémista korában 200 forintos ösztöndíjat kapott a Nemzeti Színháztól, ahová diplomája megszerzése után, 1897-ben leszerződött. Későbbi pályatársa Bárdi Ödön (1877–1958) így emlékezett Kertész Ellára: „Elvégezte az iskolát és a Nemzetihez került, mint ösztöndíjas. Meg sem indulhatott a tehetséges leány színészi karrierje, mert a kitűnő operaénekes Beck Vilmos feleségül vette, és a dúsgazdag ember nem engedte, hogy a színi pályán maradjon.”³ A frigy 1898. június 18-án köttetett meg a Terézvárosban, majd az ifjú házasok beköltöztek az operához közeli, Dalszínház utca 10-ben lévő otthonukba.

A színpad nélkül maradt színésznő, szerepek alakítása helyett az irodalommal próbálkozott. Műveit a Magyar Géniusz közölte is.⁴ Elbeszélései azonban nem keltették fel a figyelmet, ezért írás helyett esténként, – amint azt a kor színházi napilapja a Magyar Színpad feljegyezte, – a „nagyon szép asszony, Beckné Kertész Ella, páholyból nézte végig az Operaházban” ura fellépéseit. Míg az ifjú feleség felhagyott a színészettel, addig férje tovább építette énekesi pályafutását, és ebben a szerencse is kezére játszott. A Puccini operában sikeresen alakított Lescaut őrmestere után már felváltva énekelte a dalszínházban addig egyeduralkodó Takács Mihállyal (1861–1913) az olasz és francia operák hősbariton szerepeit, s Wagner zenedrámáiban is hamarosan szerephez jutott. Operai tagsága alatt emlékezetes Wagner-szerepei voltak: A bolygó hollandi címszerepe, Telramund a Lohengrin-ben, Wolfram a Tannhäuser-ben, Gunther Az istenek alkonyá-ban és A Rajna kincse Alberich-je. Ez utóbbiban beugrással Wotant is elénekelte. Azonban az operaházi legendárium szerint ezt csak úgy vállalta, hogy énekszövegét kézelőjére írta s onnan olvasta le.

Művészi elismertségét és társadalmi helyzetét jelezte, hogy a szabadkőművesek Ősi és Elfogadott Skótrítusú Magyarországi Nagypáholya, a századfordulón tagjául fogadta. Szabadkőműves testvérei között találhattuk a költő Ady Endrét, az építész Alpár Ignácot, Beregi Oszkár színészt, Janovics Jenő színigazgató-rendezőt és a kor számos más jelesét is. Talán tagsága is szerepet játszott abban, hogy 1901-ben vendégfellépésre kapott meghívást a bécsi Udvari Operába, ahol szeptember 10-én mutatkozott be A Rajna kincse Alberich-jeként. Két évadon át visszajárt az osztrák fővárosba, miközben Budapesten is ellátta művészi feladatait. 1902-ben egy magyarországi és egy világpremiernek is részese volt a pesti operában. Január 30-án az első Lenszkijt adta Magyarországon Csajkovszkij Anyegin-jében és december 16-án, a világon először énekelte Goldmark: Berlichinger Götz című dalművében a bariton szerepet. A távolság azonban nem tett jót házasságának. Ráadásul Kertész Ellának nemcsak a társ, a színpad is hiányzott s ezt a férje is megérezte. Erre utal, hogy miután Bécsből visszatérve, 1903. február 21-én Hubay Jenő lírikus és idillikus operájának a Moharózsá-nak ősbemutatójában szerepet vállalt, majd március 21-én Mozart: Don Giovanni-jának reprízén a címszereplő volt, feleségével közös vendégjátékokra indult. Március 29-én már „Beck Vilmos a magyar kir. opera tagjának és Beckné Kertész Ellának” vendégfellépését hirdette a debreceni színház falragasza.⁵ A közös fellépések azonban elkéstek. Nem menthették meg házasságát. „Az érdekes külsejű fiatalasszony összekerült egy estélyen Góth Sándorral, és ez a találkozó három ember életét változtatta meg. A baritonistából elvált embert, Góthból férjet, a nőből ismét színésznőt, mégpedig vígszínházi színésznőt csinált.”⁶

A sorsfordulat azonban egy kicsit bonyolultabban történt, mint ahogyan azt Bárdi megírta. A véletlen találkozást ugyanis színházi szerződés is követte. Kertész Ella, Góth közvetítésével, – feltehetően Beck tiltakozása ellenére, – a Vígszínházhoz szerződött. A dr. Nebántsvirág 1903. október 3-i bemutatóját hirdető plakáton, a szereplők között Góth Sándor neve mellett, már a Beckné Kertész Ella név is ott állt. A partnerségből viharos gyorsasággal szerelem lett és Kertész Ella a következő évben elvált férjétől.

A válás után Beck Vilmos már csak énekesi karrierjére koncentrált. Fellépett az eddig repertoárján lévő operákban és beállt az új felújításokba is. Nagyhírű bemutatók azonban már nem szerepeltek oly gyakorisággal a színház műsorán, mint korábban. Így az elkövetkező években csupán három magyarországi bemutatónak lehetett részese. 1905. március 30-án Zichy Géza Rákóczi trilógiájának első darabjában, a Némo-ban, 1905. április 27-én Puccini Bohémélet-ében, majd 1906. május 12-én pedig, a Pillangókisasszony-ban énekelte a bariton szerepet.⁷ Ez utóbbi bemutató előkészítésében a szerző is részt vett – volna. Ám annyira ideges volt és oly sokat és gyakran változtatott zenei instrukcióin, hogy Kerner Istvánnak, a Filharmóniai Társaság főigazgatójának kívánságára a próbák látogatásától tapintatosan eltanácsolták. Csak a bemutatón vett részt és az előadástól, az énekesektől, – köztük Beck Vilmostól, – Puccini el volt ragadtatva.

A sikeres baritonista férfihiúsága nehezen viselte el házassága felbomlását. Ráadásul ezzel egyidőben énekesi lehetőségei is mindinkább csökkentek, ami elégedetlenséget keltett benne a dalszínház vezetősége iránt. Ezért végül úgy döntött, felbontja szerződését. 1908. január 14-én Thomas Hamlet-jével, azzal a szereppel, amellyel bebocsátást nyert a Sugár úti palotába, elbúcsúzott a budapesti nézőktől és a következő napon elhagyta az Operaházat, ahová többé nem is tért vissza.

Mint ifjúkorában, most is Párizsba ment, és február elsején a Lohengrin-ben Telramundként mutatkozott be a Garnier Palota színpadán.⁸ Bár olasz dalszínházakban, Monte Carlóban, Madridban s a Covent Gardenben is vendégszerepelt, az első világháború kitöréséig főleg koncertszerű Wagner-előadások ünnepelt sztárja volt a Szajna-parti városban.

Még egyszer azonban lehetősége lett volna arra, hogy visszatérjen a pesti Zenepalotába. Az udvari operának épített s a világ legszebb nézőterével rendelkező Operaház felszerelése ugyanis 1912-re már „a lehető legrosszabb, kopott, rongyos”, [...] „monumentális épületének fenntartása el van hanyagolva. Szükséges volna [...] a külső [...] valamint a belső részeket alaposan javítani”, a személyi kérdések zűrzavarában pedig, rendet tenni.⁹ A katasztrofális állapotok orvoslásával a kormánybiztossá kinevezett gróf Bánffy Miklóst (1873–1950)¹⁰ bízták meg, és ő az Opera igazgatói posztját Beck Vilmosnak kínálta fel. A meglepő lépés mögött az énekes szakmai elismertsége mellett feltehetően kettőjük szabadkőműves testvérisége is állt. Ugyanis mindketten azonos nagypáholynak voltak tagjai.

„Méltóságos Gróf Kormánybiztos Úr! Méltóságod megtisztelő felszólítása folytán bátorkodom feltételeimet közölni a következőkben” – kezdte Beck a Londonban, 1912. március 2-án kelt, Bánffy felkérésére írt válaszlevelét, – majd 14 pontban kikötéseit sorolta fel. A nagyrészt megalapozott és néhány jóhiszemű feltétel között volt egy különösen érdekes, a 12-ik. „Még egy bizalmas pontot kell közölnöm Méltóságoddal. [...] A mindenkori intendáns, kormánybiztos rendelkezésére bocsáttatott a ministerium által bizonyos összeg, mely bizalmi kiadások fedezésére szolgált. Ezen kiadások hírszolgálati és tudósítási, informátio díjak voltak, amelyek nyíltan el nem számolhatók. [...] Ezen összegre most is szükség volna.”¹¹ Lám, nincs új a Nap alatt!

A Bánffy felkérésnek nem lett folytatása, mert a baritonista végül is mégsem foglalta (foglalhatta?) el az igazgatói széket. Hogy miért, arra ma már nehéz lenne feleletet találni.

Beck Vilmos hamar túllépett igazgatói álma elvesztésén. Más kihívást keresett magának, és a tengerentúlra hajózott. Tehette, nem csak azért, mert már az Államokban is ismert művész volt, hanem azért is, mert szilárd anyagi helyzettel rendelkezett. Ugyanis 1904-ben nagybátyja Friedmann Lajos, a korábban írt végrendeletét váratlanul megváltoztatta, és általános örökösévé őt tette meg. Az örökhagyó három év múlva meghalt, s miután Beck kiegyezett a végakarat miatt méltatlankodó, kisemmizett rokonaival, még mindig dúsgazdag ember maradt, tíz budapesti bérház és több földbirtok tulajdonosa.¹² Ezért utazhatott ki először 1910-ben New Yorkba és Chicagóba s ezért nem volt már ismeretlen számára az Újvilág. Most, másodszor a legjobbkor hagyta el az öreg kontinenst, akkor, amikor már egyre sötétebb felhők gyülekeztek Európa egén, és már nem kellet sok idő, hogy kitörjön a vihar, az 1914-es világháború.

Amikor első alkalommal járt Amerikában a német származású Andreas Dippel (1866–1933) impresszárióval kötött szerződést. Dippel nem csak egyszerű impresszárió volt, hanem énekes is, és a Broadway-n lévő Metropolitan meg a chicagói opera igazgatója. Beck mindkét dalszínházában fellépett, sőt a szintén Dippel vezetése alatt álló chicago-philadelphiai utazó operatársulat előadásaiban is részt vett. Volt tehát biztos helye, ahova visszatérhetett.

A háború befejeztével, 1918-ban eleget tett egy svédországi meghívásnak és hazajött a megsebzett öreg kontinensre. Vendégszereplése azonban rövid ideig tartott, mert 1919 eleje már ismét az Államokban, pontosabban Chicagóban találta. Az Auditorium Theater-nek ekkor már új igazgatója volt, Mary Garden (1877–1967). A Skóciában született kitűnő szopránénekesnőt kritikusai az opera Sarah Bernhardt-jának¹³ tartották. Mielőtt Amerikába ment, a párizsi Opéra-Comique-ben 1902. április 30-án ő volt Debussy: Pelleas és Melisande-jának világbemutatóján az első Melisande. Mary Garden, akivel Chicagóban már 1910-ben találkoztak, szerződéssel kínálta meg Beck-et, s azt az énekes el is fogadta. Nem tudhatta, hogy ez a kontraktusa majd haláláig tart. Az operának 1917 óta szerződtetett tagja volt George Baklanov (1882–1938), a cári opera egykori énekese is. Ettől kezdve ők ketten osztoztak a bemutatott operák bariton szerepein.¹⁴

Beck az 1921-es év első felét Európában töltötte, de szülőhazája nem szerepelt útitervében. Először Svédországban, majd Bécsben a Staatsoper-ben lépett fel, azután koncert körutat tett Angliában és Olaszországban. Mindenhol szívesen fogadták. Nemcsak tehetsége miatt, hanem azért is, mert öt nyelven: magyarul, németül, angolul, franciául és olaszul egyaránt énekelt. Az év második felében azután visszatért Chicagóba, ahol egy világpremier várta. A három narancs szerelmese című Prokofjev opera december 30-i ősbemutatóján ő énekelte Leander szerepét.

1921 után már nem kereste fel többé az európai kontinenst. Magyar gyökereit azonban nem felejtette el. 1923-ban a Budapesten, német nyelven megjelenő Pester Lloyd Ungarische kunst in Amerika [Magyar művészek Amerikában] címmel közölte egy terjedelmes írását.¹⁵ Hazafiúi büszkeséggel adott számot cikkében az Államokban megfordult, vagy műveivel jelenlévő egykori honfitársairól. A muzsika követei közül tudósított a zeneszerző Bartókról és Dohnányiról, Reiner Frigyes karmesterről, valamint az Amerikában is sikerrel fellépő pesti partnernőjéről, Szamosi Elláról, az Operaház tagjáról. Beszámolt az Újvilágba letelepedett magyar sanzonett, Hajós Mici diadalairól és az óhaza két sztárja: Fedák Sári és Rátkai Márton vendégjátékáról. Végezetül természetesen színpadi szerzőink – Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért és Bíró Lajos – drámáinak amerikai bemutatóiról is tájékoztatta a lap kulturális hírekre éhes olvasóit.

Új hazájában énekesi karrierjére fordította minden energiáját. Egymást követték remek alakításai a chicago-i operaszínpadon és hamarosan a város zeneszeretőinek egyik legkedveltebb énekese lett. Éppen ezért robbant bombaként az Otthon című újság 1925. december eleji cikke. „Nagy megrendülést okoztak Chicagóban a William Beck haláláról szóló hírek, különösen a magyarok körében” – állt a sajtótudósításban. – „Mindenki szerette Beck-et, aki az elmúlt tizennégy évben, a chicagói Operában lépett fel.”¹⁶ A rajongók értetlenül álltak a váratlan haláleset előtt. A tragikus eseményt most elevenítsük fel az idézett írás nyomán.

1925 novemberének utolsó napján, vasárnap, a Pillangókisasszony-t adták az Auditorium Theater színpadán. A zenedrámában Beck Vilmos is közreműködött, majd az előadás befejeztével egy partira sietett. Másnap, december elsején hétfőn este, Massanet Herodiás-a volt műsoron, melyben Beck Vitellius szerepét énekelte. Már közeledett az előadás kezdete, de a mindig pontosan érkező énekes még nem volt sehol. A színház rosszat sejtő igazgatója ekkor egy boyt küldött érte az Auditorium Hotelben lévő szállására. A fiú a szoba ajtaját nyitva, a művészt pedig, az ágyon mozdulatlanul fekve találta. A sebtében előkerített orvos már csak a halált állapíthatta meg.

Ez történt tehát 1925. december 1-én Chicagóban. E nap lett Beck Vilmos halála napja, és ez a város fogadta be porhüvelyét.¹⁷ Mivel az elhunytnak, agglegény lévén nem voltak hozzátartozói, temetését az Opera magára vállalta. Ám a végtisztesség elé váratlan akadály tornyosult. Az igazgató irodájában megjelent a megboldogult ügyvéd barátja, Benjamin Erlicht és követelte, csak akkor hantolják el Beck Vilmost, ha vizsgálat bizonyítja, hogy halálát nem mérgezés okozta. Mert ő – amint elmondta – látta, hogy a halála előtti esti partin az énekest vörösborral kínálták, s miután azt megitta rosszul lett.¹⁸ A vizsgálatot lefolytatták és kimutatták, hogy a halált nem méreg, hanem infarktus okozta. Ezután az énekes hamvait december 27-én örök nyugalomra helyezték.

Erlicht nem csak barátja, hanem jogi képviselője is volt az elhunytnak. Így a temetést követően ő tette közzé az énekes végakaratát. A nyilvánosságra került testamentum nagy feltűnést keltett Magyarországon. Beck Vilmos ugyanis minden ingó és ingatlan vagyonát hölgyekre hagyta. Volt feleségére Góthné Kertész Ellára; Guttmann Irénre, Auerheimer osztrák író feleségére; Szigeti Angyalkára, Krausz Simon bankár feleségére; egy Engel Ify nevű newyorki hölgyre és még néhány úriasszonyra, akiket életében közelebbről ismert.¹⁹

A gáláns végrendelet azonban Pandóra szelencéjének bizonyult, mert közel évtizednyi pereskedést szabadított az örökösökre. Ugyanis egy évvel az énekes halálát követően elhunyt dr. Vajsz Sándor ügyvéd, aki 1904-ben Friedmann Lajosnak azt a megváltoztatott végrendeletét készítette, melyben nem testvéreit és azok gyermekeit, hanem Beck Vilmost tette meg általános örökösévé. Még el sem temették, amikor a Friedmann testvéreknél megjelent a néhai ügyvéd írnoka, Wolf Sándor és azt állította, bizonyítani tudja, az énekes 140000 koronát fizetett az ügyvédnek, hogy beszélje rá a szellemileg már leépült öreget a számára kedvező örökhagyásra.

A magukat kijátszottnak érző Friedmann rokonság nyomban próbapert indított Beck örökösei ellen „tulajdonjog törlése és végintézkedés érvénytelenítése címén.” Kérésüket a törvényszék, majd az ítélőtábla is azzal az indokkal utasította el, hogy 1907-ben, Friedmann Lajos halálát követően már kiegyeztek Beck Vilmossal. A verdiktbe a rokonok nem nyugodtak bele s 1933-ban ismét pert indítottak, így a régóta húzódó örökségi pör a királyi kúria elé került. Egy év múlva az ítélet is megszületett. Mivel Friedmann befolyásolására hitelt érdemlő bizonyítékot nem találtak, a rokonok kérését elutasították és Beck Vilmos végrendeletét érvényesnek ítélték.

Beck Vilmos emléke mára már méltatlanul kihullt az idő rostáján. Egykor ünnepelt hangját csupán a múlt század első évtizedében, az International Talking Machine Company lemezén felcsendülő Germont ária idézheti fel. Gazdag örökségének töredékét pedig, Budapest VII. kerületében, a Nyár utca 5. szám alatt álló, ma már „Raschka-bérház” néven ismert épület.

Az olasz és francia operákat kitűnően tolmácsoló Beck Vilmos a legkiválóbb magyar Wagner-énekesek egyike volt. Megérdemli, hogy halála 95. évfordulóján felidézzük emlékét.

Sándor János

¹ A Wikipédia, születésének évét tévesen 1868-ra teszi.

² Számos zeneszerző, köztük Liszt Ferenc, zongoraátiratokat készített számára bal kézre, ezzel egy új koncertműfajt teremtve. Zichy mesterével, Liszt Ferenccel több ízben is adott közös koncertet.

³ Bárdi Ödön: A régi Vígszínház, 120–21. p. Budapest, Táncsics Könyvkiadó, 1957

⁴ A Magyar Géniusz a századforduló legnépszerűbb folyóirata volt. Beckné két elbeszélése 1898-ban jelent meg: Főpróbák 826–27. p. és Ami az asztalon történik 864. p. Közli: Galambos Ferenc: A Magyar Géniusz írói és írásai 1892–1903 című munkájában. OSZK Kézirattára

⁵ A szöveg a debreceni Városi Színház 1903. március 23-i plakátján olvasható.

⁶ Bárdi i.m. 120–21. p. Góth Sándor (1869–1946) színész, rendező, színészpedagógus.

⁷ Az Operaház eddig felsorolt ősbemutatóinak, magyarországi és világpremierjeinek dátumát Sebestyén Ede: Magyar operajátszás Budapesten 1793–1937, Budapest: Somló Béla, 1937, könyvének adatai alapján közöltem.

⁸ A párizsi opera Charles Garnier francia építészről kapta nevét.

⁹ Az idézetek Beck Vilmos 1912. március 2-i leveléből valók. Közli: A százéves Operaház válogatott iratai, Magyar Színházi Intézet, 1984, 148. irat

¹⁰ Gróf Bánffy Miklós (íróként Kisbán Miklós) író, grafikus, díszlet- és jelmeztervező, rendező, politikus. Ő rendezte 1916-ban az utolsó magyar király, IV. Károly koronázását. 1921 és 1922 között külügyminiszter volt.

¹¹ A teljes levél a már idézett A százéves Operaház iratai című könyv 180–185. oldalain található.

¹² Magyar Színművészeti Lexikon I. kötet, szerk.: Schöpflin Aladár, Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, 1929

¹³ Bernhardt, Sarah (1844–1923), korának leghíresebb színésznője, a Comédie-Française tagja.

¹⁴ Beck amerikai szerződéseinek forrása: Edward C. Moore: Forty Years of Opera in Chicago. New York: Horace Liveright, 1930.

¹⁵ Pester Lloyd 1923. május 5. A lap 1854 januárjától 1945 áprilisáig jelent meg a németül is olvasó pesti polgárság számára. Az 1930-as években mások mellett Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc, Stefan Zweig és Thomas Mann is közölt benne írásokat.

¹⁶ Otthon, 1925. december 6. A cleveland–chicago-i magyar nyelvű lap 1911 és 1938 között jelent meg.

¹⁷ Beck Vilmos több életrajza, köztük a Magyar Színművészeti Lexikon-é is, halála helyét tévesen Berlinbe teszi.

¹⁸ Otthon, december 6.

¹⁹ A végrendelet körüli pereskedést a Magyar Országos Tudósító 5. törvényszéki kiadás 1934. december 2. alapján ismertetem.