|
|
Uncle Sam magyar tüzérei az első világháborúban*
|
„...magyar vér is hull annak a kibontott zászlónak Puskás Julianna, az amerikai magyar bevándorlás máig legfontosabb magyarországi kutatója a „lojalitás válsága”2 terminussal illeti az első világháború időszakát az amerikai bevándorló-közösségek szempontjából. Ezalatt tulajdonképpen azt érthetjük, hogy a bevándoroltaknak sok esetben választaniuk kellett, hogy az óhaza, vagy az újhaza, azaz eredeti etnikai identitásuk, vagy az új, amerikai identitásuk fontosabb a számukra.3 A probléma nem volt kulcsfontosságú 1917-ig, amíg az Egyesült Államok fenntartotta katonailag semleges pozícióját. A háború első éveiben az amerikás magyarok jelentős hányada felelősséget érzett az óhazában maradtakkal kapcsolatban. Közöttük akadtak, akik jelezték is az osztrák–magyar nagykövetség felé, hogy szándékukban áll beállni az osztrák–magyar közös hadseregbe, vagy a magyar Honvédségbe. Ami viszont megnehezítette az amerikai magyarság életét az volt, hogy gyakorlatilag két tűz közé kerültek a magyar kormány és az amerikai társadalom között. Ebben a tanulmányban az amerikai magyar bevándorlók helyzetébe kísérlek meg egy rövid bepillantást adni az első világháború idejéből, illetve részletesebben bemutatok két olyan magyar katonát, akik az amerikai hadsereg kötelékében vettek részt a háború küzdelmeiben, sőt, kulcsszerepet játszottak az ország háborús részvételének egyik meghatározó jelentőségű eseményében.
Az „amerikások” életét megnehezítette a háború kitörése. Ugyan az Egyesült Államok – katonai értelemben – kitartott a semlegesség mellett az első évek folyamán, de az elhúzódó háború, és az antant által felhalmozott adósságok, nem mellesleg pedig a német tengeralattjárók tevékenysége és a folyamatos Amerika elleni atrocitások egyre inkább a hadba lépés felé sodorták az országot. A semlegesség ideje alatt is jellemző volt, hogy az amerikai hadiipari termékek zömét az antanthatalmak vásárolták fel. Az ezeket gyártó üzemekben számos magyar bevándorló-, vagy vendégmunkás is dolgozott. Az osztrák–magyar kormányzat az amerikai magyar sajtó útján kihirdette, hogy a hadiüzemekben dolgozó magyar állampolgárok bűncselekményt követnek el Magyarország katonai érdekei ellen. Emiatt, az anyaországbeli törvények szerint 10-20 évig terjedő börtönbüntetéssel, sőt, akár még halálbüntetéssel is sújthatók.4 A kritikussá váló helyzetet egy Illinois államban élő magyar bevándorló gyári munkás a következőképpen jellemezte: „... az itt dolgozók hetek óta félelemben élnek a szórványosan érkező hírek miatt, amik azt állítják, hogy ha nem hagyjuk abba a lőszergyártást a szövetségesek számára, börtönbe kerülünk, vagy árulóként ki is végezhetnek minket, ha valaha haza merünk térni.”5 Az osztrák–magyar kormányzati fenyegetések hatására az Egyesült Államokban élő magyarok tömegesen kezdtek amerikai állampolgárságért folyamodni, közöttük olyanok is, akik ugyan nem hadiüzemekben dolgoztak, de ennek ellenkezőjét – munkakönyv hiányában – nem lehetett volna igazolni.6 Ez persze nem jelentette azt, hogy ezután kevésbé éreztek volna felelősséget az otthoniak iránt. A segítségnyújtásnak több módja is volt, melyekkel „visszatartóztatott véreink” bizonyíthatták „rendületlen hazafiságukat (például azáltal), hogy tetemes összegű gyűjtést küldtek haza hadsegítő hivatalunknak verítékes keresetükből”.7 Az amerikai magyar szervezetek, segélyező egyletek valóban sokat tettek azért, hogy az „amerikások” kivehessék részüket az óhaza háborús erőfeszítéseiből: jótékonysági rendezvényeket, gyűjtéseket szerveztek, az összeszedett pénzt pedig orvosi eszközök vásárlására fordították. Ezeket aztán a Vöröskereszt segítségével a fronton harcoló magyar ezredekhez juttatták el. Vásároltak továbbá magyar hadikötvényeket is. Az anyagiak mellett a lelki támogatást is fontosnak tartották. Rendszeresen szerveztek imaesteket a magyar templomokban, melyeken az óhaza katonai győzelméért, a magyar katonák épségben való hazatéréséért, illetve a hátországban élők kitartásáért imádkoztak.8 Ezek a hazafias cselekedetek – érthető módon – gyanakvást, sőt, ellenszenvet is ébreszthettek amerikai születésű ismerőseik, szomszédjaik, munkatársaik körében. Még inkább gyanússá váltak az amerikai magyarok az olyan incidensek hatására, mint amilyen például a Dumba-ügy volt. Konstantin Theodore Dumba (1856–1947), aki az utolsó osztrák–magyar nagykövet volt az USA-ban, azzal vált hírhedtté, hogy egy, a brit haditengerészet által elfogott levélben arra vonatkozó tervet vázolt fel a magyar kormánynak, hogy szabotázsakciókkal, és sztrájkokra való felbujtással lehetetlenítsék el a munkát az amerikai hadianyag-gyárakban, ahol osztrák és magyar bevándorlók is dolgoznak.9 Emellett javasolta magyar nyelvű újságok anyagi támogatását is az ezzel kapcsolatos propaganda terjesztésére. A Wilson-kormány érthető módon felháborodását fejezte ki az üggyel kapcsolatban, melyet egy „kimagaslóan veszélyes támadásnak” tartottak az ország belbiztonsága ellen, és ami „kihasználja az Egyesült Államok társadalmának heterogén jellegét.”10 Mindezekkel együtt sem mondható, hogy az amerikás magyarok kirekesztés, vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettek volna a háború idején, legalábbis széles körben bizonyosan nem. A gyanakvás, és az ezzel járó ellenséges hozzáállás leginkább az igen jelentős számú német és a hozzájuk képest elenyésző számban jelen lévő török bevándorlók ellen irányult. Az Oszmán Birodalom az örmények elleni népirtással, Németország pedig a sorozatos szabotázsakciókkal,11 ill. kifejezetten a Zimmermann-távirattal12 igen sokat tett azért, hogy a szövetségi kormány és számos politikai, közéleti véleményvezér (például a korábbi elnök, Theodore Roosevelt) rendszeresen szót emeljen ellenük nem csak propaganda-plakátok formájában, de beszédekben, újságcikkekben, hivatalos közleményekben is.13 Természetes módon ez a társadalomban is visszatükröződött. Habár a magyar bevándorlók is tapasztalhattak ellenséges megnyilvánulásokat az amerikai társadalom részéről, ám ezek elszigetelt esetek lehettek, sem előfordulásuk gyakoriságában, sem intenzitásukban nem voltak mérhetőek a német születésű „sorstársaik” által átélt atrocitásokhoz, különösen 1917 áprilisa után.14 Az Amerikai Magyar Szövetség (American Hungarian Federation) igyekezett megóvni a magyar közösségek jó hírét, amire jó példa az 1918. január 27-én, Clevelandben tartott nagygyűlés, melyen egy hűségnyilatkozatot is kibocsájtottak az amerikai nemzet felé.15 A hadba lépés bejelentésekor az amerikai magyar sajtó a szövetségi kormányra hivatkozva igyekezett nyugalomra inteni a bevándorló magyarokat. Siettek a tudomásukra hozni, hogy „az Egyesült Államok területén élő idegeneknek sem a vagyonukat,
Arról egyelőre sajnos nincs pontos információnk, hogy a hadkiegészítés lebonyolítására létrehozott Selective Service System összességében mennyi magyarországi születésű, illetve magyar szülőkkel rendelkező, de már Amerikában született – tehát második generációs bevándorló – katonát biztosított a hadseregnek. A sorozási eljárás folyamatát egy korábbi tanulmányomban19 már ismertettem, így ennek részletezésétől itt eltekintek. Azok az Egyesült Államokon kívül születettek, akik Németországból, az Osztrák-Magyar Monarchiából, vagy a Központi Hatalmakkal szövetséges államok valamelyikéből származtak, regisztrációkor kérhették felmentésüket a besorozás alól „ellenséges idegen” mivoltukra hivatkozva. Sokan a magyarok közül meg is tették ezt. Sorozási regisztrációs lapjaikon a „Kér-e felmentést a sorozás alól?” kérdésre gyakran olvashatunk olyan válaszokat, mint például „enemy alien” (ellenséges idegen), „don't want to fight against brother” (nem akarok testvérem ellen harcolni), vagy „don't want to fight old country” (nem akarok harcolni az óhaza ellen).20 A sorozás alól egyébként legfőképpen azok kaphattak felmentést, akik egyedüli eltartójuk voltak családjuknak, vagy akiknek a munkája a hadiipar valamelyik ágának szempontjából nélkülözhetetlennek bizonyult. A sorozásra regisztrált összességében 23.908.576 főből 1918. november 11-ig ténylegesen 2.758.542-t soroztak be.21 Az adatok szerint hadsereg állományi létszáma az 1916-os 179.376 főről az USA háborús részvételének 18 hónapja alatt 3.685.000-re növekedett, aminek több mint 75%-át a Selective Service rendszere biztosította.22 A besorozott magyarok pontos számáról – vonatkozó statisztikák hiányában – sajnos nincsenek adataink. Nem csak a kötelező sorozás formájában kerülhettek azonban a hadsereg kötelékébe magyar katonák. Voltak olyanok is, akik még a világháború kitörése előtt önként léptek a katonai pályára, így hivatásos katonaként vettek részt a harcokban. 1900 és 1914 között – főként a gyorsított amerikanizálási eljárás lehetősége miatt – nagyjából 1500 magyar bevándorló jelentkezett önkéntesen a hadseregbe. Korlátozott nyelvismeretük miatt a tisztesi, altiszti rendfokozatoknál magasabbra általában nem jutottak. A Nagy Háború évei alatt amerikai kötelékben szolgált magyarok számát (az önkénteseket és a kötelező sorozással bekerülteket együttesen) összességében kb. 3 ezer főre tehetjük.23 A tanulmány további részében két olyan magyar személyt mutatok be közülük, akik tetteikkel komoly elismerést vívtak ki maguknak az amerikai oldalon. Mindketten, Alex Arch őrmester, azaz Ács Sándor és Louis Varady szakaszvezető, azaz Várady (egyes források szerint Váradi) Lajos is az Indiana állambeli South Bend városában laktak, és a németek elleni első amerikai ágyúlövés leadásáért voltak felelősek.
A Historical Society of Pennsylvania levéltárában, 2019 szeptemberében végzett kutatás során egy magyar szempontból igen érdekes részlet került felszínre a világháborúban történt aktív amerikai részvétellel kapcsolatban. Kiderült ugyanis, hogy az első amerikai ágyúlövést a német sáncok ellen egy magyar katona adta le.24 „Mikor Pershing katonái kilőtték az első lövedéket a német sáncok felé a francia harctéren, sokat írtak az amerikai újságok is arról a vöröshajú tüzérről, a ki az ágyut elsütötte. Azt irták róla, hogy ájris [ír] származásu katona, most azonban kétségtelenül kiderült, hogy az illető nem ájris, de magyar fiu volt. A neve Arch Sándor, az indianai South Bendből való. A katona maga irta ezt meg menyasszonyának, egy Szabó Vilma nevü magyar leánynak South Bendbe. Hogy Arch állítása igaz, bizonyitja Hoyle tábornok egy beszéde, a melyben kijelentette, hogy az elsö lövést a hatodik tábori tüzérezred C zászlóaljának egy katonája tette. Az utána történt vizsgálat kideritette, hogy ebben az ütegben valóban Arch volt az egyetlen south bendi származásu magyar katona.” Az idézett újságcikk a Pennsylvania állambeli Pittsburgh hetilapjában, a Magyar Híradóban jelent meg 1918 januárjában.25 A Magyar Híradó az amerikai magyarság legnagyobb számban megjelent hetilapja volt, rendszeresen beszámolt az amerikásokat érintő, ill. őket érdeklő eseményekről, melléklete, a Magyar Bányász pedig kifejezetten a bányákban dolgozó magyar munkások heti olvasmánya volt. Az idézett újságcikk nyomán indult „nyomozás” során szakirodalmi ismeretekkel és primer forrásokkal is sikerült igazolnom a cikk tartalmának valóságalapját. A tüzérezred hivatalos krónikáját, az amerikai hadsereg személyszállítási részlegének utaslistáját, népszámlálási ívek adatait, Arch második világháborús regisztrációs lapját, Indiana államban kiadott halotti bizonyítványát, illetve a világháborúban szolgált indianaiak kitüntetéseit és említésre méltó tetteit felsoroló, 1932-ben kiadott könyv26 Arch-ról (azaz Ácsról) szóló fejezetét sikerült megtalálnom. Ezek, illetve online elérhető születési anyakönyve, néhány Ellis Island-i utaslista, és számos korabeli újságcikk alapján próbáltam meg rekonstruálni emberünk életútját, vagy legalábbis mindazt, amit ennyi év távlatából megtudhatunk róla. Hogyan is történt valójában az újságcikkben felvázolt történelmi jelentőségű esemény? A cikkben említett Hoyle tábornok minden valószínűség szerint Eli D. Hoyle dandártábornok27 volt, de a hivatkozott beszédét eddig nem találtam meg. Matthew J. Davenport az amerikaiak első csatáját feldolgozó, 2015-ben megjelent monográfiájában részletekbe menően leírja az eset körülményeit. Az első tábori tüzérdandár, benne a 6. tábori tüzérezreddel, augusztus első napjaiban érkezett meg Franciaországba. A fiatal altiszteknek és tiszteknek, közöttük Ácsnak is, egy 30 napos „gyorstalpaló” kiképzésen kellett részt venniük, hogy begyakorolják a modern 155 mm-es tarackok és francia 75 mm-es tábori ágyúk (Canon de 75 modéle 1897) használatát, hiszen Amerikában nem ilyen modellekhez voltak szokva. Ezután a frontra kerülve feladatuk „általános megerősítés” volt, illetve hogy támogassák „a francia tüzérséget gyalogságunk lövészárkai mögött.”28 Mikor elfoglalták állásaikat, az amerikai doughboyok szívélyes fogadtatásban részesültek, a franciákra igen lelkesítően hatott az amerikai lövegek látványa. Ezután pár napos csöndes időszak következett, melyet csak néhány, egymás lövészárkai felé megeresztett, kézifegyverekkel leadott kósza lövéssorozat szakított meg. Az újonnan érkezett, friss amerikai katonák lelkesen várták, mikor törhetik meg a csöndet ágyúikkal, ezért igyekeztek provokálni a németeket, hogy „okot teremtsenek a visszalövésre.” Végül a lövést, amely megtörte a csöndes időszakot „a huszonhárom éves, South Bend, indianai Alex Arch őrmester adta le, aki október 23-án, alig pár perccel 6 óra után meghúzta 75-öse zsinegjét, egy tizenhat fontos, három inch átmérőjű lövedéket – az első amerikai lövést a Világháborúban – röpítve a gyalogság feje fölött, át a senki földjén, az ellenség sorai közé.”29 Az eset leírása természetesen a hatodik tábori tüzérezred történetét feldolgozó kötetben is olvasható. Itt az üteg személyzetének névsora is megtalálható: „Alex Arch őrmester, az 1. üteg lövegvezetője, aki a zsineget meghúzta; Robert Braley szakaszvezető, főtüzér; Louis Varady és John Wodarczak tűzmesterek.”30 Amikor a lövést leadták, összesen húsz személy volt jelen, akik a sűrű köd miatt a röppályát nem tudták megfigyelni. Senki nem szólt semmi érdemlegeset, mivel a jelenlévők nem tudták minden kétséget kizáróan, hogy valóban ők-e azok akik az első lövésnek tanúi lehettek. Mindössze egyvalaki szólalt meg (a nevét nem tudjuk), aki ezt mondta: „Nos, ha ez lenne az első lövés, nagyon remélem, hogy az utolsó leadásakor is jelen lehetek.”31 Az eset hivatalos leírását Az első lövés leadásának magyar vonatkozásáról az amerikai magyar lapok közül az Amerikai Magyar Népszava már 1918. január 14-én hírt adott, azonban láthatóan ekkor még nem tudták, hogy Arch egy magyar fiú volt, hiszen ahogy a Magyar Híradó két nappal későbbi cikkében is olvashattuk, az őrmestert sokáig írnek gondolták. „Arch south bendi fiú és a menyasszonya egy south bendi magyar leány, Miss Szabó Vilma” – mutatja be a szűkszavú beszámoló a lövés leadásáért felelős őrmestert, mindössze annak menyasszonyát említve az eset egyetlen magyar vonatkozásaként.37 E felvezetés után kísérletet tehetünk arra, hogy mélyebben megvizsgáljuk, ki is ez a korábban írnek nézett, valójában magyar fiatalember, aki e történelmi tettet végrehajtotta, és mi történt vele a nevezetes tett végrehajtása után. A téma szempontjából a legfontosabb a magyar származás minden kétséget kizáró igazolása. Arch Sándor, pontosabban Alex Louis Arch őrmester a Sopron vármegyében, Soprontól kb. 30 kilométerre lévő Röjtökön (ma Röjtökmuzsaj) született 1894. március 19-én, Ács Sándor néven.38 Szüleit Ács Istvánnak és Pusztai Teréziának hívták. Apja úrmajori béres volt. Születési anyakönyvi bejegyzése, illetve az a tény, hogy anyanyelveként a népszámlálási kérdőíveken „Hungarian” szerepel, minden kétséget kizáróan igazolja, hogy valóban magyar emberről van szó. Az apa, Ács István először 1899-ben, 41 éves korában utazott az Egyesült Államokba nagyobbik fia, a 14 éves Máté társaságában a Southwark nevű hajó fedélzetén. Október 28-án hajóztak ki Antwerpen kikötőjéből és november 9-én érkeztek Ellis Islandre. Úti célként már ekkor az Indiana állambeli South Bendet jelölte meg.39 A kisebbik fia, Sándor és Ilona nevű lánya 1903. május 21-én érkeztek Amerikába.40 A család 1903 júniusában érkezett Indiana államba. Az Arch-családnévvel kapcsolatban valószínű, hogy egy feltehetőleg még Ellis Island-en, az amerikai fül számára a hasonló hangzás miatt (a dél- és kelet-közép-európai bevándorlók esetében egyébként is gyakran) bekövetkezett névváltozás eredménye lehetett. Ács Istvánról a forrásokból mindössze annyi derül ki, hogy munkás (laborer) volt, feltehetően valamilyen gyárban dolgozott. Érdekesség, hogy felesége a röjtöki anyakönyvek szerint 1900. január 18-án kislánynak adott életet. Az anyakönyvi bejegyzésben az apa, Ács István lakhelyeként „Amerika (Sond Bend)” van megadva.41 Ács Sándor még a háború előtt lépett be a hadseregbe, 1913. június 21-én. Az ezt követő négy évben a mexikói határon teljesített szolgálatot. 1916. augusztus 3-án „Private First Class”, azaz tizedesi, november 15-én „Corporal”, vagyis szakaszvezetői, Ha Ács leszerelését követő életútját kíséreljük meg rekonstruálni, kevés forrás áll rendelkezésünkre, melyek életének csak egy-egy pillanatképét villantják fel. Ami az amerikai sajtóanyagokból rögtön szembetűnik az az, hogy Ács egy kisebbfajta híresség státuszába került Indiana államban az 1918 és 1921 közötti években. Elhíresült tette után nem sokkal megyéjében, az indianai St. Joe Countyban az állam Alex Arch nevével kezdte el hirdetni a hadikölcsönöket (Liberty Loan). A South Bend News-Times, az Indiana Daily Times, a The Richmond Palladium és sok más regionális lap rendszeresen írt olyanokat, mint pl. „Alex Arch és a többi St. Joe megyei fiú »Odaát« tudni szeretné, hogy te mit fogsz tenni? (...) Légy önkéntes vásárlója a 4. szabadságkölcsönnek!”45 A leszerelést követően a sajtó, és különböző állami és városi vezetők egytől egyig hősként kezdték kezelni a hazatérő fiatal katonát, rendezvényekre hívták meg, kitüntetéseket, díszpolgári címeket adományoztak neki. A katonák hazatérésének megünneplésére nagy hangsúlyt kívántak fektetni, különösen igaz volt ez South Bend városára, ahol Alex Arch őrmester érkezésének alkalmából meg kívánták rendezni „a legnagyobb hazatérési ünnepélyt, amit ez az ország valaha látott”. Ennek okán magát Peshing tábornokot hívták meg, hogy tartson köszöntő beszédet, a főparancsnok azonban nem fogadta el a felkérést egyéb elfoglaltságra hivatkozva. A South Bend News-Times című újság idézi Dr. C. A. Lippincott, a rendezvény egyik főszervezőjének szavait, melyek szerint az Alex Arch hazatérésére rendezendő eseménynek „egyedülállónak kell lennie e háborúnak a történetében.”46 Emiatt egy újabb telegramban, Franklin R. Carson polgármester hivatalos támogatásával együtt nyomatékosan megismételte a Pershing felé intézett kérést, hogy gondolja át még egyszer a részvétel lehetőségét. A szervezőbizottság Ács Sándor magyar származásával is tisztában volt, ennek jelentőségét mutatja, hogy külön magyar bizottságot is létrehoztak (Hungarian Committee) az ünnepély szervezésére. Ennek tagjai John P. Kovatch, Louis Segety, D. D. Nemeth, Louis E. Kovatch, John Madarasz, Stephen Molnar, George Toth, Frank Lassu, Andrew Rokop és Vendel Hajdu voltak.47 A tábornok meggyőzésében Indiana állam két Washington, DC-ben tartózkodó szenátora, James Eli Watson és Harry Stewart New is igyekezett közben járni. Watson viszont telegramjában azt írta, hogy nem csak Pershing, de még Ács részvétele is kétséges, tekintve, hogy az ünnepség időpontjáig nem biztos, hogy lezárul leszerelési folyamata. A szenátor ígéretet tett arra, hogy ha Ács leszerelése pár napon belül nem kezdődik el, meg fog próbálni kijárni számára egy két-három hetes eltávozást, hogy hazalátogathasson Camp Taylorból az ünnepségre.48 Pershing tábornok végül nem változtatott időbeosztásán, hogy részt tudjon venni Ács köszöntésén South Bendben - amint az egy pár nappal későbbi „Talán Pershing tábornok azért marad távol, hogy esélyt adjon Arch-nak?” című újságcikkből kiderül. A kifejezetten gúnyos hangvételű írás szerzője amiatt élcelődik a tábornokon, hogy egy washingtoni ünnepi eseményen egy fiatal nő megpróbálta megcsókolni Pershinget. A nőt azonnal kivezették a teremből, az eset mégis arra késztetheti az elnökségért való indulást is fontolgató tábornokot, hogy távol tartsa magát olyan eseményektől, ahol ilyen incidensek előfordulhatnak. „Talán a lányok – és a tábornok saját – érdekében bölcs döntés volt (a távolmaradás) South Bend esetében is. Hadd csókolják csak meg (a lányok) Alex Arch-ot.”49 Nem mindenki osztotta az Ács iránti lelkesedést maradéktalanul. Voltak olyan vélemények is, melyek szerint nem kellene ekkora felhajtás közepette ünnepelni az első lövést leadó katonát. Egy a South Bend melletti Mishawaka nevű kisváros lakójától érkezett olvasói levél szerint az Ács köré szőtt hőskultusz már túlzás. A szeptember 29-én kelt levelét W. E. W. monogrammal aláíró illető úgy véli, hogy „vélhetően rendben lévő és helyénvaló, hogy South Bend meg akarja ünnepelni Alex Arch-ot (...) de ugyanakkor szerintem ezt a hős-dolgot el kellene engednie az újságoknak.” Rosszalló véleményét azzal igyekszik indokolni, hogy saját városába két fiú is épp a napokban tért haza a háborúból, egyikük öt hónapot szenvedett végig német hadifogságban, a másik pedig elvesztette a karját miközben feltartóztatott egy német rajt, akik egy éjjel a lövészárkába próbáltak behatolni – megmentve ezzel alvó katonatársait. Ez a két fiú semmiféle ünnepélyes fogadtatásban nem részesült, és csak megmosolyogják, hogy „micsoda elképesztő tettet hajtott végre aki az első amerikai lövést leadta, ami, és ezt biztos forrásból tudom, legalább öt mérfölddel elhibázta a célpontját. Az isten szerelmére hagyjanak már minket békén vele!” A levélíró azzal az állítással zárja sorait, hogy véleményét ezernél is több, Mishawakában élő előfizető is osztja, ezért reméli, hogy közölni fogják.50 A levél hangvétele az első sorok visszafogottsága után egyre gúnyosabbá válik, a végén pedig már dühösen jelenti ki, hogy Ács tette nem említhető egy lapon az igazi hősökével. A kritizáló hangokra kicsit több mint két héttel később – szintén olvasói levél formájában – érkezett válasz. „Egy háborús anya írja” címmel közölték a levelet, melyben egy South Bend-i édesanya reagál „az Alex Arch köszöntő ünnepségét illető kritikákra igazi South Bend-i és hű indianaiként.” Kérdőre vonja a bíráló levél íróját, hogy miért kell ellenséges hangot megütni, miért nem lehet örülni annak, hogy Indiana állam adhatta e történelmi tett végrehajtóját az amerikai hadseregnek? „Igen, bevallhatjuk, hogy a véletlen hozhatta, hogy épp Alex Arch sütötte el az első ágyút, és lehetett volna a te fiad, vagy az én fiam, vagy sok másik fiú is, de úgy esett, hogy Arch lehetett az első. (...) Az én fiam nem tért vissza. Ezt csak azért írom le, hogy lásd, attól, hogy nem én vagyok a büszke és boldog anya, aki itthon üdvözölheti fiát, még tudtára adhatom (Arch) anyjának október 29-én, hogy én is együtt örülök vele és fiával.” A levél további részében dicséretekkel halmozza el az amerikai katonákat önfeláldozásuk és helytállásuk miatt, és biztosítja őket, hogy a negatív felhangok ellenére a többség mindegyikükre büszke és hálás a szolgálataikért.51 A két olvasói levél szövegének összevetése alapján úgy tűnik, hogy a köztük feszülő ellentét több lehetett egyszerű véleménykülönbségnél. Anélkül, hogy túlzásokba esnénk, megkockáztatható, hogy két szomszédos település, South Bend és Mishawaka rivalizálása érhető tetten az Ács Sándor megünneplése körül kialakult vitában. Az első levél sértett hangvétele és a sorról-sorra erősödő maró gúny fakadhatott bizonyos fokú irigységből is, amiért Mishawaka hősei helyett South Bend került az érdeklődés középpontjába Ács tette miatt – ami (noha Ács is megsebesült a fronton) súlyosságát tekintve valóban nem egyenlő a bajtársait karja elvesztésének árán megmentő katonáéval. A válaszlevél ellenben békülékeny hangvételű, és megpróbálja az elégedetlenkedőket is bevonni az ünneplésbe, közös sikernek tekintve, hogy Indiana állam adta Ácsot az amerikai hadseregnek. Kérdés azonban, hogy vajon akkor is ezen a véleményen lenne-e a levélíró anyuka, ha Mishawaka lakója lett volna a neves katona. Beszédes lehet továbbá az is, hogy a lap szerkesztősége a – gyaníthatóan szép számmal érkező – válaszlevelek közül egy fiát a fronton elveszítő anyukáét választotta közlésre. Lehetséges, hogy az így kiváltott szimpátiát is fel kívánták használni, hogy a nagyszabású ünnepélyt ellenző hangokat letörjék. Nem tudjuk, hogy a kialakult „botrány” milyen mértékig eszkalálódott, annyi azonban biztos, hogy október 1-jét követően a helyi sajtóban kicsit háttérbe szorult Ács nevének használata, helyette az ünnepéllyel kapcsolatban olyan címmel jelentek meg cikkek, mint például a „Minden veteránunk előtt tisztelgünk október 29-én.”52 A köszöntő ünnepségre tehát 1919. október 29-én, szerdán este 9:15-ös kezdéssel került sor. Minden jel arra utal, hogy „Amerika seregeinek büszkesége”,53 megkapta az eltávozási engedélyt, amelyről Watson szenátor beszélt, hiszen október 22-én és 23-án is tartott egy „meet and greet” eseményt, melynek keretében lehetőség nyílt kezet rázni és néhány szót váltani vele – legalábbis a lakosság szerencsésebb részének, hiszen ahogy a hirdetményben fogalmaznak, „... az őrmester 11-től 11-ig áll rendelkezésre. Ne próbáljanak ezért 8 órakor bejutni, mert ezrével fogják önöket elutasítani.”54 Ezek szerint tömeges érdeklődés övezte Ácsot és a vele való kézfogás lehetőségét. A napi- és hetilapok beszámolói, hírközlései, hirdetései mellett a legkülönfélébb tematikájú sajtótermékekben is találkozhatunk Alex Arch nevével, minden esetben hálás, ill. dicsérő szavak kíséretében. Az 1921 január 13-án, az indianapolisi Tomlinsson Hallban lebonyolított eseményről az egyik nagyobb állami napilap, az Indiana Daily Times is beszámolt. A lap egyenesen az est attrakciójának nevezi Alex Arch őrmester megjelenését, aki részt vett a „hazafias parádén”, melyen az Egyesült Államok hadtörténetének kiemelkedő pontjait jelenítették meg, 1776-ig visszamenőleg.56 Nem sokkal később, a fegyverszünet megkötésének évfordulója alkalmából, 1921. november 11-én ő képviselhette Indiana államot a Washington, Az 1930-as népszámlálásban a 36 éves veteránt már családfőként találjuk meg. Feleségével, Juliával és három gyerekükkel: a 4 éves Maryvel, a 3 éves Alexszel, és a fél éves Yolandával élt egy háztartásban, továbbra is az Indiana állambeli South Bendben.59 Felesége leánykori neve egyébként Julia Rebics volt, családneve alapján akár magyar származású is lehetett, de ő Sándorral ellentétben már Indiana államban született. Sándor autógyári munkásként dolgozott a Studebaker Automobile Company alkalmazásában. Ez a cég egyébként 1852-ben alakult South Bend városában, és egészen 1967-ig működött. Az 5. kép 1930-ban készült Ácsról és három gyermekéről, a The Indianapolis Times című újság közölte 1930 szeptemberében. (5. kép)60 Az 1940-es népszámlálás adatai némileg bővítik ismereteinket a családról. Kiderül belőle, hogy Julia borbélyüzletben dolgozott, a család pedig bővült még egy kislánnyal, az 1940-ben 8 éves Margarettel.61 Ezen kívül több változás nem történt az 1930-as állapothoz képest. Sajnos a következő, egyben utolsó forrás már alanyunk halálhírét közli. A nehezen olvasható dokumentumból azt tudjuk meg, hogy egy Alex L. Arch nevű, magyarországi születésű, South Benden élt, nyugalmazott autóipari dolgozó, akinek apját „Stephennek”, anyját „Theresiának”, feleségét pedig Juliának hívták, 1979. december 9-én, 85 évesen tüdőgyulladásban elhunyt.63 Nem kétséges, hogy ő az az Ács Sándor, aki az első amerikai ágyúlövést leadta. A 7. képen látható sírja64 a Chapel Hill Memorial Gardens temetőben található, ami a South Bend melletti, Osceola nevű kis faluban fekszik. Feltételezhető, hogy nyugdíjba vonulásuk után a házaspár ebbe a faluba költözött ki a városból.
A primer forrásokkal kiegészített kutatás tehát bizonyítani látszik a Magyar Híradó hetilap cikkének állításait. Alex Arch, vagyis Ács Sándor valóban az Indiana állambeli South Bendben lakott, sőt, ott is élte le egész életét. Valóban Magyarországon született, anyanyelve magyar volt, de mire katonai szolgálatát megkezdte, már az angolt is tökéletesen elsajátította. Levelét, melyben történelmi tettéről beszámolt akkori menyasszonyának, Szabó Vilmának, sajnos eddig nem sikerült megtalálnom. Nagyon valószínű, hogy a levél már nem is létezik, tekintve hogy a két fiatal útjai elváltak, Sándor végül egy Julia Rebics nevű lányt vett feleségül, akivel négy közös gyermeke született. Unokái, például fia, az ifjabbik Alex Arch gyerekei közül többen ma is élnek, e sorok szerzőjének szándéka szerint a közeljövőben oral history interjúk keretében tőlük többet is megtudhat a magyar olvasóközönség Ács Sándorról.
A nagy tett végrehajtásának idején szintén az Indiana állambeli South Bend lakója volt az Ács Sándor tüzérütegében szolgáló Várady Lajos szakaszvezető. Eszerint a Magyar Híradó korábban idézett cikke tévedett, amikor Ács Sándort nevezte az üteg egyetlen South Bendben lakó magyar származású katonájának.65 A korabeli lapok rá úgy hivatkoznak mint „a férfi, aki megtöltötte az ágyút, mely az első amerikai lövést leadta.”66 A Várady Lajosról szerzett információim legnagyobb részét unokahúgával, Diane-nel készített oral history-interjúból, ill. a tőle kapott dokumentumokból szereztem, élettörténetét ezek alapján próbálom meg rekonstruálni.67 Várady Lajos 1897. május 9-én született Magyarországon, Tiszadob községben. 1904. augusztus 30-án, 7 évesen érkezett az Egyesült Államokba a Kaiser Wilhelm II fedélzetén édesanyjával, a 29 éves Teréziával és nővérével, a 8 éves Eszterrel. A családfő, Váradi Imre ekkor már Amerikában, pontosabban az Illinois állambeli East St. Louisban élt, hozzá utazott ki a család.68 1909-ben született Joseph nevű öccse, 1917-ben pedig újabb fiúval, Alexszel bővült a család.69 A szomszédos Indiana államba költözés idejét nem tudjuk, a teljes család nem is költözött át, amire az 1920-as népszámlálási ív is utal, mely szerint az akkor 23 éves Várady Lajos „boarder”-ként, azaz albérlőként élt South Bendben Gaál Julianna házában.70 Ácshoz hasonlóan Várady sem az általános sorozással, hanem önkéntesként lépett be az amerikai hadseregbe, viszont ő már az USA hadba lépését követően, 1917. május 5-én jelentkezett önkéntesnek.71 1918-ban viszont szomorú esemény történt, betegségben meghalt Eszter nevű nővére.72 A 8. képen egyenruhában látható az ekkor 20 éves Várady Lajos.73 A hadsereg kötelékébe lépés után a húsz éves önkéntes hamarosan a tüzérséghez került, az első divízió 6. tábori tüzérezredének C ütegéhez, azaz mint azt már tudjuk, Ács Sándor őrmester mellé osztották be. A 9. számú képen hátul bal oldalt Ács Sándor, jobb oldalon pedig Várady Lajos áll. 1924. szeptember 11-én került sor honosítására. Az erről szóló dokumentum „Certificate no.” azaz „Igazolás száma” pontjában ez áll: „P-3390 (Soldier)”, azaz vélhetően Várady katonakönyvére hivatkozik. Megtudjuk belőle akkori pontos címét is (902 W. Napier St, South Bend), de bővebb információ ebben a dokumentumban nem szerepel.75 Még ebben az évben viszont visszatért Illinois államba, East St. Louis városába, ahol az Aluminum Company of America (röviden Alcoa) nevű cégnél kezdett dolgozni. Innen is vonult nyugdíjba 1967-ben. Ebből az alkalomból az egyik Illinois állambeli regionális újság egész oldalas portrét is közölt róla, melyben őt magát is sikerült megszólaltatni.76 Egyébként a háborús élményeivel kapcsolatban olyannyira szűkszavú volt, hogy még az Alcoa-nál dolgozó munkatársai is csak a cég belső hírlevelének egyik 1931-es számából értesültek arról, hogy egyáltalán részt vett a háborúban.77 Várady nem csupán azzal tüntette ki magát a háborúban, hogy részt vett az első lövés leadásában. Ácshoz hasonlóan ő is végigharcolta a háborút, hősiességért számos kitüntetést kapott. Ezek között megtalálható a Médaille de la Marne, a Médaille D'Argonne et de Vauquois, a World War I Victory Medal (a Várady által megjárt nagyobb ütközeteket nevesítő csíkozással), az Occupation of Germany Medal, illetve a Silver Star, azaz az Ezüstcsillag, de felterjesztették a Distinguished Service Crossra (DSC) is, ami az amerikai hadsereg második legmagasabb rangú kitüntetése. Az Ezüstcsillag az amerikai hadseregben adható harmadik legmagasabb kitüntetés, melyet harc közbeni hősies helytállásért, illetve önfeláldozó magatartásért szoktak odaítélni. Diane Várady férje, Luther M. Thompson nyugalmazott tüzértiszt szerint a kitüntetés dokumentációja elkeveredett a War Departmentben a háború utáni években. A kitüntetést első világháborús cselekedeteik miatt átvevőkről nem állnak rendelkezésre források személyenkénti bontásban,78 viszont adatközlőim birtokában van az Ezüstcsillagot kísérő díszoklevél is, melynek tanúsága szerint 1967. március 20-án ítélték meg a kitüntetést Louis Varadynak, mégpedig 1918. október 5-én tanúsított hősies magatartása miatt.79 A hősies cselekedet parancsnokának, Idus McLendon százados életének megmentése volt. A megnevezett napon zajló ütközet során, miután ütegüket kilőtték a németek, Várady észlelte, hogy a százados a földön fekszik, arccsontja szétroncsolódott, viszont még lélegzik. Ekkor vállára vette és biztonságos helyre vitte, majd visszament és még egy társát kimenekítette az üteg roncsai alól. Erre a napra később egyébként élete legrosszabb napjaként emlékezett vissza.80 Diane Varady-Thompson elmondása szerint nagybátyja igen szűkszavú ember volt – legalábbis ami a háborús tapasztalatait illette. Nagyon ritkán beszélt a frontélményeiről. Diane, a testvérei és unokatestvérei sokáig nem is tudták, hogy bácsikájuk háborús hősnek számított, de még csak azt sem, hogy egyáltalán szolgált a hadseregben. Egy másik unokaöcs, Tim Varady, aki maga is háborús veterán (Vietnámban szolgált), később lelkesen összegyűjtötte nagybátyja első világháborús emlékeit: a kitüntetéseket, okleveleket, róla szóló újságcikkeket stb., ezekről fotókat, másolatokat készített és terjesztette a családtagok között. Diane Thompson is így jutott hozzá az anyagok nagy részéhez, melyeket kérésemre volt szíves rendelkezésemre bocsátani. A gyűjteményben szép számmal találhatóak újságkivágások is, melyek egy-egy Várady Lajost méltató cikket vagy róla készült fotót tartalmaznak – legtöbbjük sajnos a lap címe és a megjelenés dátuma nélkül. Az egyik ilyenben – ami vélhetően 1917-1918-ban jelenhetett meg South Bendben – olvashatjuk, hogy „[Várady] szülei magyarok, és az egész itteni magyar kolónia büszke arra, hogy több mint százan közülük már szolgálatba léptek.”81 A kutatás során e magyar kolónia katonái életrajzi adatainak adatbázisba rendezése is a jövőbeli feladatok közé tartozik. Várady Lajos 1970. május 30-án, nem sokkal 73. születésnapja után halt meg az Illinois állambeli O'Fallonban. Saját gyermekük nem lévén, meghagyta feleségének, hogy halála után unokaöccse, Joseph Varady örökölje első világháborús ereklyéit: köztük az egységének címerét, az ezred szabálykönyvét és az ezredtörténet egy példányát, illetve egy személyre szóló elismerést is, melyet Pershing tábornoktól kapott. Ma már ezek a tárgyak is a Thompson-család birtokában vannak. A család a mai napig rendkívül büszke (extremely proud) arra, hogy Louis Varady ilyen fontos tett végrehajtásában vett részt. Máig igazi háborús hősként tekintenek rá, emlékét és hátrahagyott ereklyéit féltve őrzik.
A kutatásban sikerült feltárni a magyar hadtörténetírásban eddig ismeretlen Ács Sándor és Várady Lajos élettörténetét és szerepüket az Amerikai Egyesült Államok első világháborús részvételében. Mindketten tagjai voltak annak a tüzérütegnek, amely az első amerikai lövést leadta az első világháborúban. Mindketten Magyarországon születtek, magyar anyanyelvűek voltak, gyerekként vándoroltak ki családjukkal az Egyesült Államokba, és mindketten az Indiana állambeli South Bend lakói voltak a háború idején. Kettőjük közül Ács Sándor, az üteg parancsnoka futotta be a nagyobb „karriert”, hiszen helyi szinten híresség lett a háború utáni években: sokat szerepelt regionális, állami, de országos újságokban is, ünnepségeket szerveztek a tiszteletére, kitüntetéseket kapott, rendezvényekre hívták meg díszvendégként. Várady Lajos nem kapott ekkora figyelmet, az ő élete a háború után hamar visszatért a szokott mederbe. Mindkét tüzér leszerelt a háború után és nem is tértek vissza a hadsereg kötelékébe, helyette fizikai munkásként dolgoztak tovább. Mindketten megnősültek, Ácsnak négy gyermeke született, Várady viszont utódok nélkül halt meg. Magyarországra egyikük sem vándorolt vissza, még Indiana illetve Illinois államokból sem költöztek el. Érdekes, hogy bár a leszerelés után néhány évig még ugyanabban a városban, South Bendben is éltek, a két magyar veterán nem tartotta a kapcsolatot. Várady évtizedekkel később, ritka interjúinak egyikében elmondta, ütegének legénységéből bár mindenki nevére emlékszik, de csak egyikükkel maradt kapcsolatban, jó barátjával, a lengyel származású John Wodarczakkal, aki az interjú idején Minnesota államban élt. A többiekről annyit sem tudott, hogy egyáltalán élnek-e még.82 A leszármazottak nem tudnak arról, hogy ellentét miatt szakadt volna meg a kapcsolat a két magyar között, valószínű, hogy csak eltávolodtak az évek során. Ez a munka egy nagyobb ívű kutatás része, melynek célja az amerikai hadseregben szolgált magyar bevándorló katonák megismerése és ismertetése. A magyar emigráció historiográfiájában – és a hadtörténet-kutatásban is újdonságnak számító eredmények bővítik ismereteinket az amerikai magyar diaszpóra és a Nagy Háború történetéről is. Az itt bemutatott két fiatalember a századelőn Sopron, illetve Szabolcs vármegyéből gyermekként hajózott az Újvilágba, majd másfél évtizeddel később visszatértek az öreg kontinensre az Egyesült Államok katonáiként. Bár a „másik” oldalon álltak, Ács Sándor és Várady Lajos neve mégis megjegyzendő a Nagy Háború magyar historiográfiájában, hiszen egy újonnan belépő hadviselő fél harctéri tevékenységének hivatalos kezdete mindenképpen történelmi jelentőségű cselekedet, mellyel örökre beírták magukat az egyetemes hadtörténelembe. Utolsó, 10. számú képünkön szintén együtt szerepelnek, már hazaérkezésük után. A kép jobb szélén Ács Sándor, középen Várady Lajos látható.83 Ambrus László * A közlemény elkészülését az EFOP-3.6.1-16-2016-00001 „Kutatási kapacitások és szolgáltatások komplex fejlesztése az Eszterházy Károly Egyetemen” című pályázat támogatta. 1 Magyar Híradó, 1918. május 24. 2 Puskás Julianna: Ties That Bind, Ties That Divide: 100 Years of Hungarian Experience in the United States. New York, NY, USA, 2000. 179. o. 3 Michael S. Neiberg: The Path to War: How the First World War Created Modern America. New York, NY, USA. 2016. 235. o. 5 The Day Book, 1915. szeptember 14. 8. o. Itt, és a későbbiekben következő, eredetileg angol nyelvű szövegeknél a magyar fordítás a szerző saját munkája. 7 Esztergom és Vidéke, 1915. augusztus 22. 1. o. 10 Francis MacDonnel: Insidious Foes. The Axis Fifth Column and the American Home Front. New York, NY, USA. 1995. 18. o. 11 Legfőképpen a New York és New Jersey államok kikötőiben végrehajtott robbantások, ill. a nemzetiségi újságok háborús propaganda-célú felvásárlására tett kísérletek miatt. Bővebben lásd: Tracie Provost: Spy Games: German Sabotage and Espionage in the United States, 1914–1916. FCH Annals. Journal of the Florida Conference of Historians, 18 (2015) 22. sz. 123–136. 12 A Zimmermann-távirat Arthur Zimmermann német külügyminiszter levele volt, melyben felhatalmazta a mexikói német követet, hogy tárgyaljon Venustiano Carranza elnökkel, egy USA-ellenes szövetség megkötéséről. A táviratot a brit haditengerészet elfogta és átadta az amerikaiaknak, Wilson pedig felhasználta azt, hogy megszerezze a Kongresszus támogatását a hadba lépéshez. 14 David M. Kennedy: Over Here. The First World War and American Society. New York, NY, USA. 1980. 67–68. o. 15 Amerikai Magyar Népszava, 1918. január 31. 2–3. o. 16 Amerikai Magyar Népszava, 1917. április 6. 1. o. 17 A sajtóanyagokban történt – közel sem teljes körű – kutatás során a következő amerikai magyar újságok lapszámai kerültek elemzés alá: Amerikai Magyar Népszava (1914–1919), Amerikai Magyar Reformátusok Lapja (1914–1916), Johnstowni Híradó (1914–1919) Magyar Híradó (1917–1919), Magyar Hírnök (1915), Magyar Világ (1914–1919), Verhovayak Lapja (1918). Ezek alapján kialakult egy általános kép a sajtó háborús kommunikációjáról, amiről azonban nem állítható, hogy ez tükrözi a teljes amerikai magyar sajtó hozzáállását a kérdéshez. A tetemes sajtóanyag feldolgozásában köszönöm Rakita Eszter segítségét. 18 Amerikai Magyar Népszava, 1918. január 14. 2. o. 19 Ambrus László: Magyar "doughboyok" az első világháború amerikai hadseregében – egy prozopográfiai kutatás jelene és jövője. Hadtörténelmi Közlemények, 131 (2018) 3. sz. 735–756. o. 20 A szerző saját kutatásából, mely egy 1200 fős, a Selective Service System szerint sorozásra regisztrált magyar bevándorlók mintája alapján készült. Forrás: NARA M-1509 World War I Selective Service System Draft Registration Cards. 21 Nancy Gentile Ford: Americans All! Foreign-born Soldiers in World War I. College Station, TX, USA, 2001. 147. o. 22 Peter Karsten: Encyclopedia of War & American Society. Pittsburgh, PA, USA, 2006. 774. o. 23 Vida István Kornél: Hungarian Americans. In: Ethnic and Racial Minorities in the U. S. Military. Volume I. A–L. Szerk. Alexander M. Bielakowski. Santa Barbara, CA, USA, 2013. 314–315. o. 24 Alex Archot röviden már bemutattam a Nagy Háború Blogon megjelent cikkemben. Utolsó letöltés: 2019. nov. 30. 25 Magyar Híradó, 1918. január 24. A hetilap mikrofilmjeit a Historical Society of Pennsylvania levéltára bocsátotta rendelkezésemre. Levéltári jelzet: HSP, Collection of the Balch Institute for Ethnic Studies, Reel 296-1. 26 Harry Angevin Rider: Indiana Book of Merit. Official Individual Decorations and Commendations Awarded to Indiana Men and Women for Services in the World War. Indianapolis, IN, USA, 1932. 27 Eli DuBose Hoyle (1851–1921) 1875-ben végezte el a West Point Katonai Akadémiát, szolgált a spanyol-amerikai háborúban, Puerto Ricoban és Kubában is. 1911-ben ezredessé, 1913-ban dandártábornokká lépett elő, 1915-ben visszavonult. Az amerikai hadba lépést követően reaktiválták, és a New Yorki Governor's Island-en lévő katonai kikötő parancsnokságát bízták rá. 1919-ben ismét visszavonult. 28 Matthew J. Davenport: First Over There: The Attack on Cantigny, America's First Battle of World War I. New York, NY, USA. 2015. 30 History of the Sixth Field Artillery, U. S. Army 1798–1932. (Edited by the U. S. Army Sixth Field Artillery) Fort Hoyle, MD, USA, 1933. 169. o. 31 World War Records: U. S. Army A. E. F. 1917–1920. 1st Division. 14. kötet. 1921. 824. o. 32 Charles Higbee Bridges 1893-ban végezte el a katonai akadémiát, 1899-ben már főhadnagyként, 1902-ben pedig a 15. gyalogezred századosaként szolgált. Harcolt San Juanban, Kubában és a Fülöp-szigeteken is. Az első világháborúban a 2. hadosztállyal utazott Franciaországba főszemlélőként. 1933-ban szerelt le 40 évnyi szolgálat után. 34 A kép eredeti helye. Utolsó letöltés: 2019. nov. 30. 35 Amerikai Magyar Népszava, 1917. október 28. 1. o. 36 Amerikai Magyar Népszava, 1917. október 29. 1. o. 37 Amerikai Magyar Népszava, 1918. január 14. 3. o. 38 Röjtök község római katolikus anyakönyve. Forrás: FamilySearch. A pontosításban köszönöm a segítséget a Nagy Háború Blogon megjelent írásom egy hozzászólójának, Békefi Miklósnak. 39 Forrás: The Statue of Liberty-Ellis Island Foundation (SOLEIF) 40 Forrás: The Statue of Liberty-Ellis Island Foundation (SOLEIF) 41 Röjtök község polgári születési anyakönyve. Forrás: FamilySearch 43 Records of the Office of the Quartermaster General 1774–1985. Lists of Incoming Passengers, 1917–1938. Textual records. NAI: 6234465. Record Group 92. 44 A kép eredeti helye. Utolsó letöltés: 2019. nov. 30. 45 South Bend News-Times, 1918. szeptember 18. 18. o. 46 South Bend News-Times, 1919. szeptember 23. 2. o. 48 South Bend News-Times, 1919. szeptember 25. 1. o. 49 South Bend News-Times, 1919. szeptember 28. Szerk. o. 50 South Bend News-Times, 1919. október 1. 4. o. 51 South Bend News-Times, 1919. október 19. 2. o. 52 South Bend News-Times, 1919. október 15. 4. o. 53 South Bend News-Times, 1919. október 21. 12. o. 55 "Meet Alex at Indianapolis." American Thresherman and Farm Power, 1920. decemberi lapszám. 20. o. 56 Indiana Daily Times, 1921. január 14. 58 The Indianapolis Times, 1922. szeptember 22. 1. o. 59 United States of America, Bureau of the Census, Fifteenth Census of the United States, 1930. Year: 1930; Census Place: South Bend, St Joseph, Indiana; Page: 6A; Enumeration District: 0040; FHL microfilm: 2340362 60 The Indianapolis Times, 1930. szeptember 27. 2. o. 61 USABC Sixteenth Census of the United States, 1940. Year: 1940; Census Place: South Bend, St Joseph, Indiana; Roll: m-t0627-01135; Page: 29B. 62 NARA United States Selective Service System. Selective Service Registration Cards, World War II: Fourth Registration. Records of the Selective Service System, Record Group Number 147. 63 NARA Indiana State Board of Health. Death Certificates, 1900–2011. Microfilm. Death Certificates; Year: 1979; Roll: 17 64 A sírfeliratot ábrázoló kép helye. Utolsó letöltés: 2019. nov. 30. 65 Magyar Híradó, 1918. január 24. 66 South Bend News-Times, 1919. szeptember 25. 67 Interjú Diane Varady-Thompsonnal és férjével, Luther M. Thompson Jr, nyugalmazott tüzértiszttel: 2019. nov. 25. Diane Lajos öccsének, Várady Imrének a lánya, azaz ő Lajos unokahúga. A továbbiakban: Thompson-interjú. 68 NARA Record Group 36. Passenger Lists of Vessels Arriving at New York, New York, 1820-1897. Microfilm Publication M237. Forrás: The Statue of Liberty-Ellis Island Foundation (SOLEIF) 70 USABC Fourteenth Census of the United States, 1920. Year: 1920; Census Place: South Bend, St Joseph, Indiana; HIÁNYOS 71 US Army Enlistment Records, Louis Varady. Book 1967, nr. 498. 73 A fotó a családi archívumból származik. 74 A fotó a családi archívumból származik. 75 NARA microfilm publication M1285, Illinois, Northern District Naturalization Index, 1840–1950. Forrás: FamilySearch 76 Metro-East Magazine, 1967. november 12. 3. o. 77 The Alcoa News, 1931. október 19. 78 Home of Heroes Utolsó letöltés: 2019. nov. 30. 79 Silver Star Citation with First Oak Leaf Cluster Awarded to PFC Louis Varady for Gallantry in Action. Diane Varady-Thompson gyűjteményéből. 81 Újságcikk cím és dátum nélkül, Diane Varady-Thompson gyűjteményéből. |
 |
|
