„Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, a sors olykor nem tudja mit akar” – éneklik Zerkovitz Béla örökzöld slágerében. Ez a – szakszóval – „bemondás” találóan illik azokra a magyar művészekre, köztük Rózsa S. Lajos operaénekesre is, akik a múlt század első évtizedeiben áthajóztak az Újvilágba, s akiknek Amerika az ígéret földjét jelentette.

A világhírig emelkedett művész pályakezdéséről keveset tudunk. Családtagok, pályatársak emlékeiből és néhány dokumentum gyakran egymásnak is ellentmondó adatából lehet csak felidézni a Magyar Királyi Operaházhoz vezető útja első lépéseit. Még születésének helyét és idejét is bizonytalanság lengi körül. A különböző városok és évszámok közül, talán egyedül a testvére által közöltet tekinthetjük hitelesnek.

Nővére szerint Körmenden született 1879-ben, a Rosenzweig család tizennegyedik, Sámuel nevű gyermekeként.¹ (A születése és ifjúkora körüli bizonytalanságot tovább növeli, hogy az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia kataszterében találtam egy Rosenzweig Sándor nevűt, aki szintén 1879-ben született, április 17-én, csakhogy Budapesten. Zenész gyermeke volt és zeneszerzést tanult 1897-től 1899-ig. Ő volna az? Nem találtam rá választ. Egy későbbi, alaposabb kutatás talán majd feleletet ad a kérdésre.) Mi most fogadjuk el azt, amit a családi szájhagyomány megőrzött. Miután a legkisebb gyermek felcseperedett, kereskedősegédnek állt, s így ő is részt vállalt a családi költségvetésből. Még húszéves sem volt, amikor munkája közben balesetet szenvedett. Leesett a létráról és az így szerzett nyílt sebe cukorbetegsége miatt soha nem gyógyult meg teljesen. Talán ez is közrejátszott abban, hogy úgy döntött: felhagy a kuncsaftok kiszolgálásával és valóra váltja gyermekkori álmát. Adjuk át most a szót Réti L. Pálnak, a kor neves színházi ügynökének, aki az Operaházig egyengette hősünk útját.²

„Rózsa Lajos kereskedősegéd volt, de a jó Isten olyan baritonhanggal áldotta meg, amelynek hallatára nem is tudtam hová legyek. Egy szép napon azután betoppant hozzám és elsírta szíve vágyát: szeretne színi pályára lépni. [...]
– Ehhez fiam az kell, hogy sokat tanuljál, a tanuláshoz pedig pénz szükséges.
– Úgy gondoltam, hogy amit az üzletben keresek, abból futja az énektanárra is, feltéve, hogy nem lesz túlságosan drága.
Akkoriban nyitotta meg Solymossy Elek³ a régi Népszínház híres komikusa színi-iskoláját. Elvittem hozzá Rózsát, [...] hogy neki külön leckéket adjon. [...] Rózsa a zárás után sietett Solymossyhoz, aki ott tanította, ahol érte. Ha Solymossy játszott a Népszínházban, hát akárhányszor az öltözőjében énekeltette, mialatt az egyik felvonásról öltözködött a másikra, vagy ideje volt az egyes jelenetek között. Rózsa fogékony és szorgalmas tanítványnak mutatkozott, [...] egykettőre annyira haladt, hogy már vihettem is egy színigazgatóhoz.

Történetesen Kövessy Alberttel⁴ találkoztam, és megkértem vegye pártfogásába Rózsát. [...] Kövessy meghallgatta a szép szál fiút és annyira el volt ragadtatva tőle, hogy nyomban szerződtette kecskeméti színházához, ahol a fiatal baritonistának mindjárt első fellépésével példátlan sikere volt. Az első sikereket követte a többi. Rózsa egyik vonzóereje lett a kecskeméti színháznak, melynek keretein az ő nagyszerű képessége csakhamar túlnőtt.”

Kövessy 1900. október 13-án kezdte meg kecskeméti színi évadát. Következésképpen ekkor tette meg első lépéseit a boltosinas – figyelmet keltő Rózsa Sándor néven – a világot jelentő deszkákon. Ám Kecskeméten valóban nem töltött el hosszú időt. A Váci Hírlap 1903. február 22-i száma ugyanis arról adott hírt, hogy a városi izraelita hitközség leányegyletének jótékonysági estjén fellép Rózsa Sándor, a Népszínház művésze is. A pályakezdő fiatalember tehát 1903-ban már a fővárosi színház tagja volt! Ott pedig, azzal vetette meg lábát – legalábbis az emlékezők szerint –, hogy sikeresen beugrott a Bob hercegbe egy beteg kollégája helyett s ezzel megmentette az előadást.

Csakhogy még Kecskeméten „beleszeretett egy úrilányba, akivel elhatározták, hogy egymáséi lesznek. Ám a leány szülei csak azzal a kikötéssel egyeztek bele a házasságba, ha a vőlegényjelölt végleg búcsút mond a színpadnak.” Az ifjú színész „végre is sok habozás után a szív szavára hallgatott – nem újított szerződést, [...] hanem feleségével együtt elment Újvidékre boltosnak és próbálta fölvirágoztatni azt az üzletet, melyet hozományként kapott.” 1905-ben azután az ifjú házasoknak megszületett Béla fiuk. Ám örömük mellett ott volt az üröm is. Addigra kiderült, hogy az újvidéki üzlettel Rózsa nagy terhet vett magára. „Amilyen ambiciózus színész volt, olyan tehetségtelen volt kereskedőnek, – unta és egyre-másra küldte a kétségbeesett leveleket nekem” – emlékezett a történtekre Réti L. Pál. – „Ez időben szervezte meg Krecsányi Ignác⁵ buda–temesvári társulatát és annak keretében a külön opera-együttest. Azt ajánlottam, hogy baritonistának szerződtesse Rózsát. [...] Krecsányi próbaképpen belement a dologba, azzal a kikötéssel, hogy én viselem ezért a »kalandért« az anyagi felelősséget. Ugyancsak nekem kellett jótállnom Rózsa feleségénél és családjánál az anyagi következményekért arra az esetre, ha Rózsa nem fog beválni, mert hiszen szerződésével egyidejűleg fel kellett oszlatni az újvidéki üzletet. Bevette szerződésébe Krecsányi, hogy a keresztnevét meg kell változtatni, mert [...] ennek az országnak már volt egy Rózsa Sándora. [...] Így lett Rózsa Sándorból [...] Rózsa S. Lajos, az egykori boltosinasból az utóbbi évtizedek egyik legszebbhangú baritonistája.”⁶

Krecsányi társulata nyaranta a budai színkörben tartotta előadásait. A Pestről érkezett operarajongók hamar elvitték a fiatal, tehetséges baritonista hírét. Az akkoriban éppen művészi és financiális gondokkal küszködő Operaház is tudomást szerzett a városszerte nagy szenzációt keltő énekesről és 1909 őszén vendégszereplésre hívta. A sikeres fellépés eredményeként Rózsa S. Lajos 1910. április 1-től a Magyar Királyi Operaház tagja lett. Jókor került a dalszínház színpadára. A kaotikus helyzetben lévő intézményt rendbe kellett tenni, ezért élére kormánybiztosnak gróf Bánffy Miklóst nevezték ki. Bánffy 1913-tól 1917-ig tartó igazgatása alatt sokrétű operareformot hajtott végre. Egisto Tango főzeneigazgató és Hevesi Sándor főrendező segítségével a korszerűség és a neoklasszicizmus jegyében megreformálta az operajátszást.⁷ Ebben az aranykorszakban teljesedett ki Rózsa énekesi karrierje.

Kezdetben csak a futó előadásokba állították be, hogy könnyítsenek a bariton szerepeket egyedül birtokló Takáts Mihály⁸ terhelésén. Vitathatatlan tehetsége azonban gyorsan magasra emelte az énekesi ranglétrán. A Nyugat lánya 1912. február 29-i bemutatóján még csak egy kisebb bariton szerepet énekelt, de március 20-án, Zichy Géza Rodostó című operája ősbemutatóján, már övé a főszerep: Rákóczi Ferenc szólama. Ez pedig azt jelentette: ő a trónkövetelő baritonista. A trónt azután 1913 augusztusában, Takács Mihály halálát követően el is foglalta.

Így, amikor a Bánffy–Tango–Hevesi trió az operajátszás megújításába fogott, az új betanulásokban ő kapta Verdi, Puccini, Wagner, Erkel és más zeneszerzők műveinek vezető bariton szerepeit. Sikereit nem színészi képességének, hanem bársonyos baritonjának, páratlan muzikalitásának, precizitásának és operaszerepei hibátlan zenei értelmezésének köszönhette. Kollégái szerint szeretetreméltó, de hirtelenharagú ember volt. Jószívűségét mutatta, hogy hitsorsosát, Grossmann József kóristát, akit 38 évi szolgálat után elbocsátottak az operából, évekig anyagilag segítette. Ismertségét és népszerűségét növelte, hogy első volt az operaénekesek között, aki felismerte a hangfelvétel fontosságát. 1905 és 1913 között tizenkét lemezre énekelt magyarnótákat. De megtaláljuk hangját a Verdi születésének centenáriumára 1913-ban készített operaáriák felvételei között is. Burián Károly⁹ a nemzetközi hírű hőstenor, a legnagyobbak közé sorolta Rózsát: „Három énekes-őshang van a budapesti Operában: Sándor Erzsi, Környei Béla és Rózsa Lajos.”

1914-re Rózsa S. Lajos művészi és anyagi helyzete megszilárdult. Feleségével Margit asszonnyal meg Béla fiával, az előkelő Andrássy út 32-es számú házába költözött, és hogy nemzetközi karrierjét felépíthesse, repertoárját német és olasz nyelven is megtanulta. Sorsába azonban beleszólt a „nagy háború” 1914. július 28-i kitörése. Hirtelen szűk lett a mindenség. A világkarrier Bécs és Berlin színházaira zsugorodott, ahol 1915 és 1916-ban Ludwig Rozsa néven vendégszerepelt.

Művészetét Szeged zenekedvelő közönsége is megismerhette, bár a vele való találkozás 1912-ben még elmaradt. A Szegedi Magántisztviselők Egyesületének február 3-án tartott hangversenyén ugyanis az opera váratlan műsorváltozása miatt nem léphetett fel.¹⁰ A szegedieknek három évet kellett várni arra, hogy „a Magyar Királyi Operaház fiatal magyar gárdájának egyik legnépszerűbb és legértékesebb tagja a színház vendége” legyen.¹¹ Rózsa 1915 májusában a Cornevillei harangok és a Ripp van Winkle című operettekben lépett a szegedi Városi Színház színpadára és hatalmas sikert aratott. „Végre egy énekes, aki nemcsak névleg az, hanem valóságban is,” – írta a Délmagyarország kritikusa – „és aki nem azért művész, mert az Operaháznak, tehát az egyik fővárosi színháznak a tagja, hanem azért tartozik az ország egyetlen dalszínházának a kötelékébe, mert gyönyörű hangja van és művésze az éneknek. [...] Ő ugyanis nem divatos énekes, nem abba a gárdába tartozik, amelyet a hangtalanok alkotnak,” akiket politikusok és pénzemberek protezsáltak. Neki „kizárólag művészete [...] szorgalma, rendkívüli ambíciója, meleg, tömör, bársonyos hangja, amelynek csodálatos a vivőereje, meg a zenei tehetsége voltak a protektorai.”¹²

Ováció fogadta két év múlva, 1917. május 25-én a szegedi Korzó Moziban tartott hangversenyt is, ahol „a magyar énekművészet legelső reprezentánsai: Sándor Erzsi és Rózsa Lajos” léptek fel. A jelenlévők „a gyönyörűségtől eltelve hallgatták [...] Rózsa Lajos harangzúgású, érccel teli baritonját és előadásának magával ragadó kiválóságát.” A Rigoletto nagyáriáját, a Lakméből Nilakantha áriáját, a Sába királynőjéből pedig Salamon imáját adta elő és „hatásuk elementáris volt. Minden szám után fergeteges taps zúgott végig a nézőtéren.”¹³ Hasonló sikert aratott 1918. május 27-i fellépésén Scarpia szerepében, másnapi ária- és dalestjén, majd 29-én a Traviatában.

A jókiállású, harmincas éveiben járó művész azonban beteg ember. Cukorbetegsége és vesebaja miatt, a hadseregbe való besorozása szóba se jöhetett. A maga módján mégis kivette részét a háborúból. A hadiözvegyek és hadiárvák javára mintegy kétszáz koncerten lépett fel és ezért 1917. május 29-én a Vöröskereszt hadiékítményes másodosztályú díszjelvényével tüntették ki.¹⁴

Az Operaházban eltöltött évei alatt színpadi játéka és énektechnikája szinte tökéletessé vált. Ezt igazolja az 1918. május 4-én felújított, A nürnbergi mesterdalnokokról írt kritika is. Az új Hans Sachs „operaházunk széphangú, pompás megjelenésű baritonistája Rózsa Lajos. A kitűnő énekes [...] készült erre a szerepre, amelyet zeneileg kifogástalan precizitással, művészi frazeológiával vitt színpadra. [...] Játékban is egy kiforrott művész ábrázolása kelt életre Rózsa Lajos Hans Sachs-jában, a wagneri alakítások legnehezebbikében. [...] Híven igyekszik követni a bayreuthi Festspielhaus tradicióit, [...] és ezért üdvözöljük örömmel az új magyar Sachsot.”¹⁵

A Tanácsköztársaság idején mindössze tíz alkalommal állt a közönség elé. Az operaházi szájhagyomány szerint az Otelló júniusi főpróbáján, amikor meglátta, hogy a nézőtéren – ahova családját nem engedték be! – „elvtársak” vannak, így fakadt ki: „Míg ezek a rohadt népbiztosok itt ülnek, senkinek sincs joga a feleségem és fiam kizárni!”

A világháború befejezését és a proletárdiktatúra bukását követően Rózsa S. Lajos úgy érezte, végre megnyílt előtte a világhír felé vezető út. A huszonnegyedik órában, hiszen elmúlt már negyven éves. Ezért úgy döntött, nem hosszabbítja meg az Operaháznál 1920. március végén lejáró szerződését, hanem családjával együtt Amerikába megy – mert onnan már több ajánlatot is kapott –, és ott, a „lehetőségek hazájában” folytatja énekesi pályáját. Az Operaháztól március 30-án búcsúzott a Carmen Escamillojának szerepével. Másnap a Vigadóban adott búcsúkoncertet, ahol karmestere Dohnányi Ernő¹⁶ volt, aki három évtizeddel később, 1949-ben majd szintén áthajózik az Újvilágba.

Rózsa nem várt távozása zavart okozott a dalszínház műsorrendjében. Pótlásáról hamarjában nem tudtak gondoskodni, ezért arra kérték, vállaljon néhány előadást, amíg más baritonistát nem találnak helyette. Mivel amerikai vízumuk még nem érkezett meg, az énekes eleget tett a kérésnek, és 12 előadásra szerződést kötött. Az első előadás április 5-én, húsvét hétfőn, a Walkür volt, azaz lett volna, de félbeszakadt és botrányba fulladt. A történtekről a korabeli Délmagyarország, Botrány a budapesti Operaházban című cikke az alábbit írta:

„Hétfőn este sajnálatraméltó botrány színhelye volt az Operaház. A Walkürt adták; a főszerepben Buriánnal és Rózsa Lajossal. Az első felvonás minden incidens nélkül múlt el, de a másodikban, midőn Rózsa egyedül maradt a színpadon, a karzatról és a földszintről élénk abcugolás hangzott, amire az előadás félbeszakadt és Rózsa Lajos tétovázva kiment a színpadról. Erre a nézőteret megtöltő közönség feltűnően lelkes tüntetésbe kezdett Rózsa mellett, aki ennek hallatára visszatért a színpadra.” Eközben több rendőr az Ébredő Magyarok zajongó fiataljait kituszkolta a nézőtérről, ám az előadás mégsem ment tovább, mert az énekes kijelentette, hogy nem folytatja, és többet nem lép fel Magyarországon. „Majd földhöz vágta kardját és sisakját, sarkon fordult és faképnél hagyta a közönséget.”¹⁷ Az emberségében és művészetében megbántott énekes szülőhazájában többet nem állt színpadra, ám egy nyilatkozatában fontosnak látta leszögezni: „Én magyarnak érzem magam. A nagyapám is itt élt Magyarországon.”

Rózsa S. Lajos és családja 1921 tavaszán érkezett meg a tengerentúlra, ahol fivére várta, aki már harminc éve az Államokban élt, s aki igyekezett megkönnyíteni nekik az új hazába való beilleszkedést. Tőle tudjuk, hogy öccse, akit gyötört a honvágy, a szíve fölött mindig egy kicsiny zacskó magyar földet hordott. Bár a Metropolitan Opera House vezetősége az újságokban már május 9-én bejelentette, hogy az 1921–22-es évadra szerződteti „Louis Rozsát, a budapesti nemzeti opera baritonját”, a szerződés megkötéséig az énekes kénytelen volt kereset után nézni. Ezért elsősorban az amerikai magyarokra számítva, Louis Alex Rózsa néven hanglemezt adott ki. Az augusztusban elkészült felvételek magyarnótái a szülőföld üzenetét hozták. Elmondták, hogy otthon Tele van a város akácfa virággal és a csárdák asztalán Száz szál gyertya ég. A vállalkozás szép pénzt hozhatott, mert 1922 szeptemberében újabb lemezekkel jelentkezett, azonban ekkor már S. Lajos Rózsa névvel.

1921 nyarára lassan megtalálta helyét az újvilági magyarok között. Forró taps fogadta, ha Béla fia zongorakíséretével a magyar éttermekben nótázott, és a New York-i Fészek is befogadta az Óhazából érkezett művészt. Első színpadi fellépésére New Yorkban szeptember 18-án, a Washington Irving High School dísztermében került sor,¹⁸ a Budapestről 1905-ben az Újvilágba hajózott Serly Lajos 50 éves zeneszerzői jubileumi estjén.¹⁹ A Met színpadára pedig, 1921. december 4-én lépett először, ahol egy gálaesten Rigoletto nagyáriájával mutatkozott be.

Igazi debütációja azonban 1922. január 30-án a Lohengrinben volt. Telramundot adta, és partnerei között volt Jeritza Mária²⁰ is, a budapesti opera majdani ünnepelt művésznője. Ám a Metropolitanban nem egyszerű egy énekesnek megvetnie a lábát. Minden szerepért meg kell küzdeni, minden fellépést ki kell érdemelni. Rózsa vállalta a kihívást, és nem csak az operaelőadásokon, hanem a színház népszerű vasárnapesti koncertjein is megmérette magát. Azután a március 23-i Lohengrin előadását követően országos körútra indult Andreas Dippel²¹utazótársulatával. Útja diadalmenet, írta budapesti barátainak. Újra élvezte a siker ízét, a közönség szeretetét és azt, hogy anyagi gondjai is megszűntek. Végre elindult amerikai karrierje. Ám a karácsonyi ünnepek után váratlan, megdöbbentő hírt közöltek róla a hazai lapok.

„A magyar énekes művészetet súlyosan érintő, szomorú hír terjedt el ma a fővárosban. A gyászos hír New Yorkból érkezett és arról szól, hogy Rózsa S. Lajos, az Operaháznak éveken keresztül volt büszkesége, aki két év óta a Metropolitanban aratta diadalmas sikereit, hirtelen meghalt. A fekete hír megerősítésre szorul.”²²
A lesújtó tudósítás sajnos igaznak bizonyult. Egy ország találgatta: mi történhetett? A kérdésre a Film-újság adta meg a feleletet.

„Az ünnepek előtt az Amerikában jól ismert Dippel-féle társulattal az énekes Detroitba ment, ahol Wagner Walkürjében óriási sikert aratott. Előadás után a Hungarian American Club nagy díszvacsorát rendezett tiszteletére és egy gyönyörű ezüst babérkoszorút nyújtott át Rózsának. Vacsora közben Rózsa elénekelte a Nagy Bercsényi Miklóst, mellyel könnyekig meghatotta hallgatóit, de maga is könnyekig elérzékenyült. Alig fejezte be ezt az örökéletű kuruc dalt, összeesett és elvesztette eszméletét. Az énekest az orvosok Statler Hotelben lévő lakására szállították és megállapították, hogy a vacsorára fogyasztott romlott osztrigától gyomormérgezése van.” Mivel állapota rohamosan rosszabbodott, másnap december 26-án a detroiti Providence Hospitalba szállították, ahol „ugyanaznap éjjel felesége és gyermeke, Rózsa Béla jelenlétében kiszenvedett.”²³

A fukar sors kegyetlen volt vele. Csupán egy évet adott neki arra, hogy újra élvezze a kulisszák mámorító illatát, s hallgassa a kirobbanó taps minden zenénél szebb muzsikáját. Az elhunyt művész porhüvelyét a detroiti Hungarian American Club New Yorkba szállíttatta, ahol megadták neki a végtisztességet. Temetésén a család mellett ott voltak a Metropolitan Opera House tagjai és igazgatósága, valamint a New York-i Fészek, melynek köztiszteletben álló tagja volt. Az elhunyt Rózsa S. Lajost New Yorkban, 1922. december 29-én helyezték örök nyugalomra.

Csakhogy az „örök nyugalom” kifejezés ezúttal nem pontos. A minap egy adatot kerestem számítógépemen és váratlanul elém ugrott a kecskeméti helytörténeti portál, amin a következőt olvastam: „A Bp.-i Operaháztól a New Yorki Metropolitanhoz szerződött neves baritonista földi maradványai Kméten nyugszanak, a Budai úti zsidó temetőben.”²⁴
Ez hogyan lehetséges? Hiszen New Yorkban temették el? A rejtélyt Tóth Tamás temetőkutató oldotta meg. Felhívta a figyelmemet a Pesti Hírlap 1924. május 10-i számában megjelent Rózsa Lajos hamvai hazafelé című írásra: „Rózsa Lajos özvegye a múlt hét szombatján hazaérkezett Budapestre és magával hozta a férjének hamvait összegyűjtő urnát. [...] A művész özvegye megteszi a lépéseket a méltó eltemetésre. Rózsa Lajos özvegye egyébként szeptemberben visszatér fiához New Yorkba.” A lap május 20-i száma pedig azt is tudatta, hogy a temetésen „a család kifejezett óhajaként semminemű nagyobb gyászszertartás nem lesz. Rózsa Lajos hamvait [...] Kecskeméten, szülei sírboltjában fogják elhantolni.”

Ez hát a talány nyitja. A művész Detroitban halt meg, New Yorkban temették el, ám hamvai mégis Kecskeméten, magyar földben nyugodnak.
De milyen sors várt a családfő nélküli családra, túl a tengeren?

Epilógus
Az árván maradt Rózsa Béla még jól emlékezett budapesti, gondtalan gyermekkorára, amikor szülei védőszárnyai alatt zenét tanult, 13 évesen édesapját kísérte koncertjein és zongoraművésznek álmodta magát. Apja halála után New Yorkban, azonban neki kellett a mindennapi kenyérrevalóról gondoskodnia. Az alig tizenhét éves fiú ezért egy olcsó belvárosi moziban filmzongoristának állt. Ám álmáról, akárcsak édesapja, ő se mondott le. Esténként a mozi lehangolódott hangszerét – Adyval szólva – „tépte, cibálta”, délelőtt az Institute of Music Art, (később Julliard School of Music) zongora, orgona és zeneszerzés fakultásait látogatta. Zeneszerzőként 1927-ben a New York-i Damrosch-Institute egyik hangversenyén mutatkozott be vonósnégyesével, és fúvós oktettjével. 1928-ban azután mindhárom tárgyból diplomát szerzett.

Röviddel diplomája átvétele után, egy kamarazenekari kompozíciójával díjat nyert és a kapott pénzen Párizsban, a zseniális zenepedagógusnál, Nadia Boulangernél tovább képezte magát. Európából érett, kitűnő zongoraművészként tért vissza az Államokba. Játékát hallva Arnold Schönberg²⁵ azt mondta: „Rózsa nem csak technikailag rendkívüli zongorista, hanem mentálisan is az, mert érzi a zene lelkét és hangulatát.”

Hazatérése után, New Yorkban öt éven át a National Broadcasting Company, Arturo Toscanini²⁶ vezette zenekarának zongoristája és orgonistája. Szabadidejében kórusokat vezényelt, komponált és 1943-ban az Iowai egyetem posztgraduális képzésén, zeneszerzésből és pszichológiából ledoktorált.

A harmincas évek végén családot alapított. Felesége Rosana, neves golfbajnok és szenvedélyes vitorlásversenyző. Tőle sem állt messze a sport. Bár későn, 1939-ben tanult meg sakkozni, hamarosan többszörös bajnok lett. Levelező sakk versenytársai között magyarokat is találunk: Teller Edét „a hidrogénbomba atyját” és Rózsa Miklóst, a háromszoros Oscar-díjas filmzeneszerzőt.²⁷ A házaspárnak két gyermeke született. 1939-ben Rudolph, ő üzletember lett, valamint 1941-ben Roxana, aki újságíró és filantrópként vált ismertté.

Rózsa Béla mielőtt Tulsába került, tanított a Baylor University-n, majd Iowa-ban a Wesleyan University zenei tanszékét vezette. 1945-től 1974-ig Oklahomában az University of Tulsa School of Music-on a zeneelmélet tanszékvezetője és a posztgraduális tanulmányok igazgatója. Tanítványai rajongtak érte. Nem csupán professzorukat tisztelték benne, hanem mentorukat és ösztönzőjüket is. Közel negyvenévi tanítás után nyugalomba vonult. A halál 1977-ben, családja körében érte. Nevét és emlékét ösztöndíj és zeneszerzői verseny őrzi.²⁸

Igazságot tett a sors. Amitől a korai halál megfosztotta az apát, azt az élet megadta a fiúnak. Nyomot hagyott az Államok zeneművészetében.

Sándor János

¹ A Magyar életrajzi lexikon és a Magyar zsidó lexikon Körmendet és 1877-et ír, míg a színházi lexikonok szülőhelynek Budapestet, születési évnek 1879-et jelölik meg.

² Réti L. Pál (1862–1942) az Első Magyar Színházi Ügynökség megalapítója és tulajdonosa

³ Solymossy (Sipos) Elek (1847–1914) színész, Gyakorló Színésziskolája Budapesten a József krt. 18-ban volt.

⁴ Kövessy Albert (1860–1924) színigazgató, színműíró

⁵ Krecsányi Ignác (1944–1923) a vidék legnevesebb színigazgatója volt. A prózai előadások mellett rendszeresen bemutatott operákat is.

⁶ Az idézett szövegrészek Réti L. Pál Színészvásár című könyvének Rózsa ... Környei ... fejezetéből (33–35. p.) valók.

⁷ Bánffy Miklós gróf (1873–1950) író, rendező, díszlet- és jelmeztervező, politikus; Egisto Tango (1873–1950) világhírű olasz karmester; Hevesi (Hoffmann) Sándor (1873–1939) rendező, író, a Nemzeti Színház majdani igazgatója.

⁸ Takáts Mihály (1861–1913) 1883-tól haláláig az Operaház vezető baritonja

⁹ Karol Burian (1870–1924) cseh származású operaénekes, az Operaház állandó vendége, a Metropolitan tagja. A Prágában született művész, hogy a magyar állampolgárságot elnyerhesse, örökbe fogadtatta magát a híres lírai tenorral, Dalnoki Bénivel (1838–1908), a Magyar Királyi Operaház nyugalmazott énekesével.

¹⁰ Délmagyarország, 1912. január 26.

¹¹ Délmagyarország, 1915. május 13.

¹² Délmagyarország, 1915. május 18.

¹³ Délmagyarország, 1917. május 26.

¹⁴ Magyar színművészeti lexikon, szerk. Schöpflin Aladár, IV. kötet, 68. p.

¹⁵ Zenei Szemle, 1918. június, 2. évf. 5. sz. 153. p. A magyar Opera közelmúlt újdonságai

¹⁶ Dohnányi Ernő (1877–1960) zeneszerző, karmester, zongoraművész, zenepedagógus

¹⁷ Délmagyarország, 1920. április 7. 2. p. Botrány a budapesti Operaházban

¹⁸ Bodó Ibolya: Amerikai magyar színjátszás : adattár 1869–1970, 147. p.

¹⁹ Serly Lajos (1855–1939) zeneszerző, karmester, az Óbudai Kisfaludy Színház és a Palm Garden Theater alapítója. Fia, Serly Tibor (1901–1978) amerikai magyar zeneszerző fejezte be Bartók 3. zongoraversenyét (az utolsó 17 ütemet) és a Brácsaverseny hangszerelését a zeneszerző halála után.

²⁰ Jeritza Mária (1887–1982) szoprán énekesnő, 1921 és 1930 között, mint vendég, Budapest kedvence volt.

²¹ Andreas Dippel (1866–1932) impresszárió, német származású tenorista, 1908 és 1910 között a Metropolitan menedzsere.

²² Szeged, 1922. december 29.

²³ Film-újság, 1923. 2(11). sz. Hogyan halt meg Rózsa S. Lajos

²⁴ Kecskemét anno

²⁵ Arnold Schönberg (1874–1951) osztrák zeneszerző, a dodekaton és szerializmus technikájának megalkotója.

²⁶ Arturo Toscanini (1867–1957) olasz karmester

²⁷ Teller Ede (1908–2003) amerikai-magyar atomfizikus; Rózsa (Rosenberg) Miklós (1907–1995) zeneszerző

²⁸ Az életrajz részben a Social Networks and Archival Context alapján készült.