A 19. század utolsó harmadában, a kiegyezést követő gazdasági fellendülés következtében Magyarország területén is évről-évre erősebben érezhető volt a modernizáció (vagy második ipari forradalom) hatása. 1872-ben Buda, Pest és Óbuda egyesülésével megszületett az új főváros, Budapest. Az úgynevezett gründolási láz pedig vállalatok, gyárak, üzemek gomba módjára való szaporodását eredményezte. A modernizációval együtt járt természetesen az urbanizáció, ill. a külső- és belső migráció is. Vidéki falvak szinte elnéptelenedtek az ország bizonyos térségeiben, Budapest lakossága rohamosan nőtt, agglomerációjának települései, például az e tanulmány példájaként szolgáló Vecsés, pedig szintén gyors népességnövekedést könyvelhettek el.

A tömeges belső- és külső migráció a társadalmi mobilitás egyik gyakori megnyilvánulása.² Az 1880-as években a gazdasági fellendülés, a polgárosodás, az új főváros által jelentett vonzóerő, az ipari fejlődés komplex összefüggésrendszere a társadalmi mobilitás tömegessé válására alkalmas helyzetet alakított ki. Ehhez adódott hozzá a felemelkedési lehetőségek földjeként a „nagy és gazdag Amerika, melyről tündérképet fest magának a szenvedő nép.”³ Ahogy a téma legismertebb kutatója, Puskás Julianna fogalmaz 1982-ben megjelent, mégis a mai napig a téma legalapvetőbb szakirodalmának számító könyvében: Amerika „vonzásának csillogását még az is erősítette, hogy az itt munkát vállalóknak szülőföldjüktől csak átmenetileg kell elszakadniok. Bár távoli és idegen a környezet, de az ott néhány év alatt megtakarított keresetükből eredeti és hazai egzisztenciájukat építhetik. A legtöbb közép- és kelet-európai parasztnál nem esett össze ez időben a kivándorlás és a végleges letelepedés szándéka.”⁴ Az 1786-ban, majd' 200 évnyi elnéptelenedés után újratelepített Vecsés a 19. század második felében a Budapest közelsége miatti belső migrációnak köszönhette jelentős lakosság-gyarapodását. A század végén viszont az Amerikába vándorlás is megjelent a településen mint társadalmi mobilitási stratégia, bár természetesen közel sem az észak-magyarországi térségekhez hasonló mértékben.

E tanulmány célja, hogy az Amerikába vándorlás csúcsidőszakában, az 1880–90-es évek és 1914 között zajlott elvándorlási mozgalom Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei történetéhez szolgáljon adalékokkal, elsősorban Vecsés példáján keresztül. Az elvándorlók az ország minden tájáról önálló egzisztenciájuk megteremtésének, vagy meglévő helyzetük javításának céljával indultak útnak. Ismét Puskás Juliannát idézhetjük: „Házat terveztek építeni a fiatal házasok, hogy saját otthonukban élhessenek, néhány hold földet szándékoztak vásárolni, hogy saját tulajdonukban és ne csak a máséban dolgozhassanak. Kis tőkét akartak gyűjteni üzlet vagy műhely és a szükséges szerszámok megvásárlásához.”⁵ Az Amerikai Egyesült Államok liberális szellemű alkotmányának, és dinamikusan fejlődő gazdaságának köszönhetően ideális „célpont” volt a társadalmi mobilitás lehetőségeit kereső magyarországi paraszti réteg számára. A társadalom szegényebb rétegei az itthoni kilátástalan helyzetből évről-évre növekvő számban keresték a felemelkedési, kitörési lehetőségeket a tengerentúlon. Ennek a jelenségnek országos és regionális, illetve egyéni szintű vizsgálata napjainkban is fontos feladata történettudományunknak.

„Hogyan szólhat hozzá egy ilyen általános problémához egy helyi, lokális vizsgálat?”⁶ Ezt a kérdést teszi fel Fejős Zoltán a cigándi kivándorlást nagy alapossággal tárgyaló kötetében. Sajnos kevés olyan munka születik, ami a nagy elvándorlást lokális keretek között vizsgálja. Puskás Julianna szerint, aki Szamosszeg példáját alkalmazta több munkájában is,⁷ ahhoz, hogy pontosan ábrázolni lehessen a magyar kivándorlás jellemzőit, szisztematikus mikroanalízisekre is szükség van, azaz egyének és kisebb csoportok kiválasztására és elemzésére. Ahogy fogalmaz, amint az óceán is megtestesül egyetlen csepp vízben, úgy képeződik le a nemzetközi migráció komplexitása is egy kisebb csoport (egy-egy falu kivándorlói, és leszármazottaik) életrajzában.⁸

Az 1880 és 1914 közötti időszakban szinte évről-évre erősödő elvándorlásnak számos oka volt. Erre a rendkívül komplex jelenségre az általános elszegényedés és a romló életviszonyok nem nyújtanak elégséges magyarázatot. A folyamathoz számos további tényező is hozzájárult, például a kedvezőtlen birtokviszonyok, a megváltozott természeti környezet, a magas adók, az iparosodás elmaradottsága, a hitelfelvételek és az uzsorakamatok, vagy akár éghajlat-változásból adódó időjárási anomáliák is.⁹ Az okok sorát még hosszan lehetne folytatni, annyi mindenesetre tény, hogy az elvándorlás a társadalom széles spektrumát érintette.

Egyértelműnek tűnik, hogy az elvándorlás mögött – akár elszegényedés, akár a magas adók, akár időjárási anomáliák váltották ki – alapvetően mégiscsak az életben való előrébb jutás, a jobb életkörülmények biztosítása, azaz végeredményben a társadalmi mobilitás lehetősége, reménye rejlett. A népesség tömeges tengerentúlra áramlásának a kormányzat számos alkalommal próbált rendeletek formájában gátat szabni. A Magyar Székesfőváros című lap 1903-ban így írt a jelenségről: „Azzal minden józan gondolkodású ember tisztában van, hogy a kivándorlást semmiféle törvényhozási intézkedés meg nem szüntetheti, legfölebb korlátozhatja. Amig a munkás proletárok és a földet müvelő parasztok azt hiszik, hogy Amerikában könnyebb a megélhetés és nagyobb a remény a vagyonszerzésre, mint itthon, addig mindig lesznek kivándorlók.”¹⁰ A jobb életkörülmények, a könnyebb megélhetés, a magasabb bérek, a felemelkedés reménye a legerősebb pull-faktorok voltak a kivándorlásban.

A kivándorlás ügye Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye az elvándorlásban legkevésbé érintett térségek közé tartozott. A tengerentúlra vándorlás „csúcsidőszakában”, 1899 és 1913 között elvándoroltak száma alig érte el a 10 ezer főt. Csak viszonyításképpen, ugyanebben az időben Zemplén vármegyét több mint 50 ezren hagyták el, hogy az Egyesült Államokban próbáljanak szerencsét.¹¹ Ennek oka minden valószínűség szerint Budapest közelsége lehetett, amely képes volt felszívni a vármegyei népesség jelentős százalékát, így az kevésbé volt „rászorulva”, hogy vállalja az elvándorlással járó kockázatokat.

Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy a vármegye elöljárói ne vették volna komolyan az elvándorlás problémájának kezelését. 1907-ben például, amikor a kivándorlás épp a legnagyobb intenzitással zajlott,¹² a vármegye alispánja egy március 15-én kelt bizalmas üzenetben utasította az összes főszolgabírót, polgármestert és rendőrkapitányt, hogy szigorúbban ellenőrizzék a kivándorlókat. Mint írta, „...az aggasztó módon növekedő kivándorlás legtöbb esetben [...] az »Amerikai Egyesült Államok« területén létező, s olcsó munkásokat igénylő voltakép azok kizsákmányolására alapított vállalatok nagyszámban működő külföldi szállító vállalkozók csábításának a következménye.” Ezért azt az utasítást adja, hogy „a kivándorlásra való titkos és tilos csábítások minden törvényes eszközökkel megakadályozzanak, az ily czélzattal küldött levelek, hajójegyek és nyomtatványok elkoboztassanak.”, továbbá „...mindazok ellen, kik a kivándorlásra való csábítással, vagy annak bármely módon való közvetítésével gyaníthatók, a legszigorúbb eljárás soron kívül és eredményt biztosító módon folyamatba tétessék.” Figyelmezteti továbbá a tisztviselőket, hogy mulasztás esetén a lehető legszigorúbb megtorló eljárást fogja ellenük foganatosítani.¹³

Az alispáni bizalmas iratokból kirajzolódik a kivándorlás megfékezésére tett vármegyei erőfeszítések képe. Az 1907-es év különösen mozgalmas volt ebből a szempontból. Ebben, a kivándorlási mozgalom egyik csúcsának számító évben a tömeges elvándorlás miatti pánik érezhető az alispáni levelezések olvasása közben. Jellemzően ábrázolja ezt egy április 20-án kelt levél, melyben Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja arra figyelmezteti az alispánt, hogy Ugocsa vármegyében két ismeretlen egyén kísérletet tett, hogy az alispán és a főszolgabírói kezelőszemélyzet megvesztegetésével megszerezze az útlevelet kérők jegyzékét. A két személyről kiderült, hogy egy német hajósvállalat ügynökei voltak és valószínűleg már 24 vármegyében sikert értek el, mielőtt Ugocsában gyanúba keveredtek volna. Ezért kéri az alispánt, hogy „a legbizalmasabb uton puhatoltassa ki, vajjon a vezetésére bizott utlevelek kezelésével megbizott közegeknél ezen két egyén tett-e hasonló kisérletet.” A levél további részében a nyomravezetőnek járó belügyminiszteri jutalom kilátásba helyezése és a két egyén rövid személyleírása olvasható.¹⁴ A május 1-jén kelt levelében a főszolgabíró aztán értesíti az alispánt, hogy a „megejtett puhatolás szerint a rendeletben leírt egyének járásom segédeinél és személyzeteinél nem kíséreltek az útlevelet kérők névjegyzékének megszerzésére.”¹⁵

Ezek, és a hasonló bizalmas levélváltások az elvándorlás tömegessé válásával kapcsolatos pánikhangulatról tanúskodnak, még úgy is, hogy Pest vármegyében az soha nem vált igazán tömegessé. A cél ettől függetlenül is az elvándorlás akadályozása, növekedésének meggátolása volt. Persze ebben nem könyvelhettek el jelentős sikereket, hiszen az váltakozó intenzitással ugyan, de töretlenül zajlott tovább.

A kivándorlás anyagi előnyeit természetesen a vármegye vezetése is elismerte. A főszolgabíróknak és rendőrfőkapitányoknak küldött, A kivándorlás csökkentése céljából teendő intézkedések című 1913-as alispáni utasítás például úgy fogalmaz, hogy „sokan távoznak azért, hogy már előzőleg kivándorolt és megfelelő keresethez jutva letelepedett hozzátartozóikat kövessék, vagy mert látják azokat az anyagi eredményeket, melyeket ismerőseiknek elérni sikerült.” Ugyanakkor leszögezi, hogy az ország népessége nem elég nagy ahhoz, hogy „állampolgáraink tömeges távozását közönyösen nézhetnénk.”¹⁶ A dokumentum felhívja a figyelmet arra, hogy a szabad költözés joga mindenkit megillet, ugyanakkor a földműves paraszti rétegek elvándorlását a térségből nem látja indokoltnak, hiszen mezőgazdasági téren munkáshiány van a vármegyében.

A vármegyei vezetés tehát nem tudott – ahogy a kormányzat sem – valóban működőképes megoldással szolgálni az elvándorlás megfékezésére. Mindannyian tehetetlenek voltak, hiszen a jobb megélhetés és a társadalmi felemelkedés lehetősége erős pull-faktoroknak bizonyultak, amivel egészen egyszerűen képtelenek voltak felvenni a versenyt. Ez természetesen nem volt egyedülállóan Pest megyei jelenség, sőt, volt olyan vármegye, ahol e kudarcot nyíltan el is ismerték. Győr vármegyében például, a pusztai járás főszolgabírója őszinte kifakadással megfogalmazta a szomorú igazságot az alispánhoz küldött egyik jelentésében: „...úgy vélem, hogy az Amerikába való tömeges kivándorlás megakadályozása nem áll módunkban.”¹⁷

Vecsési esettanulmányok

Röviden a település történetéről. Vecsés község nevét legelőször egy 1318-ban kelt oklevélben olvashatjuk. 1540 és 1542 között török fennhatóság alá került és ez a helyzet egészen 1686-ig, Buda felszabadításáig így is maradt. A századfordulón zajló, Buda visszafoglalásáért folytatott harcok során a falu pusztává vált.¹⁸ Az 1700-as évek elején Vecsés és Halom puszta házasságok révén a Rádayak, majd Grassalkovich Antal birtokába került. Vecsés puszta területe ekkor 4302 magyar hold volt.¹⁹ Mivel a puszta nem hozott hasznot, a gróf az újratelepítés mellett döntött. Erre végül 1786-ban került sor, amikor a török megszállás ideje utáni betelepítések már véget értek. Erről az úgynevezett „telepítési szerződés” tanúskodik, amely 1786. június 14-én jelent meg Grassalkovich Antal gróf hirdetményeként, és ami egyben Vecsés község új alapokmányává is vált. Összesen ötven telepesnek biztosított házhelyet és kertet. Alig néhány éven belül rohamos birtokelaprózódás és zselléresedési folyamat vette kezdetét. A vecsési jobbágyok birtokaira és kötelezettségeire vonatkozó adatokat 1786 után először az 1821-es úrbéri tabellában találhatunk. Eszerint 1821-ben már nem 50, hanem 56 telepes jobbágy élt a községben, ebből 42 volt az egész telkes és 14 a féltelkes gazda.²⁰ Az 1823-as úrbéri összeírásban az 50 alapító család közül már csak 9 található meg. Ebből 7 család német, egy-egy pedig magyar, illetve szlovák volt. Az 1847-ben készült úrbéri lajstrom összesen 57 fő jobbágyot és 182 fő zsellért említ.²¹ Végignézve ezeket a listákat, szembeötlő, hogy szinte kizárólag német eredetű nevekkel találkozunk. Emiatt is hivatkozhat a településre Fényes Elek is, az 1851-es Magyarország geográfiai szótára című munkájában: „Vecsés, Pest m. német falu”.²² Vecsés gyorsan fejlődött, 1828-tól pedig folyamatosan növekedett a lakosság, 1854-ben 1.757, 1900-ban viszont már 4.119 fő élt a településen.²³

Vecsés – Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez hasonlóan – nem tartozott a tömeges kivándorlásban erősen érintett térségek közé. A vecsésiek kivándorlásával kapcsolatban a legalaposabb helytörténeti szakirodalomban érdekes módon szinte semmit nem olvashatunk.²⁴ Egy jóval korábbi munkában, Bilkei Gorzó János 1938-as művében viszont a következővel találkozunk: „Az első kirajzás Pest felé tart, az ott létesült és épülő gyárakban próbál megélhetést találni. De a kenyér itt is kevés, ismét a vándorbotot elővéve, tovább indulnak munkát keresni. Így indul el egy része a bányák felé, másik része a tengeren-túlra, az új világrészbe, Amerikába.”²⁵

Az Egyesült Államokba érkezett hajók utaslistáiból kerültek kigyűjtésre olyan személyek, akik születési helyként, vagy Amerikába utazásuk előtti utolsó lakhelyként Vecsést nevezték meg. Sajnos az online adattárban meglehetősen nehézkes a keresés, mert mindenképpen szükséges a vezetéknév, vagy keresztnév megadása, tehát pusztán a településnévre nem lehetséges szűrést kezdeményezni. Emellett az is problémát jelent, hogy az érthető nyelvi nehézségek, valamint a kézírás gyakori nehézkes felismerése miatt a Vecsés szó többféle írásmódban (Vetches, Wetsches, Vecyes, Vesces, Versety) is előfordul, ezzel is megnehezítve a kutató dolgát. E nehézségek ellenére sikerült kigyűjteni egy névsort olyan vecsésiekről, akik az 1880–1915 közötti időszakban az Egyesült Államokba hajóztak. Fontosabb adataikat az alábbi táblázat tartalmazza.

Vecsési elvándorlók²⁶

A táblázatból kimaradtak azok, akik 1880 előtt, illetve az első világháborút követően vándoroltak ki, mivel ez az időszak már túlmutat e kutatás időkörén. A táblázatban szereplők között található néhány „tősgyökeres” vecsési vezetéknév. Ilyenek például Liebe János és Ignác, Monger Tamás, Kirchner Vilma, Frühwirth Johann és Wirth József. Az 1786-os újratelepítési okiratban 46 jobbágycsalád szerepel. A családnevek között 26 német, 11 magyar és 10 szláv eredetűt találunk. Ezek közül a 19–20. századi forrásokban csak néhány név bukkan fel. Az 1828-as regnicolaris összeírás névanyagát és a már korábban is említett 1847-es úrbéri lajstromot összevetve szembetűnő, hogy az eredeti 46 alapítócsaládból csak négy szerepel mindhárom forrásban: Dobrovitz, Erdélyi, Krausz és Rezner. Ez arra utal, hogy már a 19. század első felében is nagyfokú belső migráció zajlott Vecsésen.²⁷ 1828-ban megjelenik viszont számos olyan családnév, ami rendszeresen visszaköszön a forrásokban, de még napjaink Vecsésén is. Ilyenek például a Berger, Dein, Frühwirth, Kellner, Kirchner, Leimeter, Liebe, Manger, Mayer, Pröbsztl, Stiller, Szapper, Teichter, és a Wirth. Nem meglepő tehát, hogy az amerikai forrásokban is találkozunk e nevek némelyikével a vecsési kivándoroltak között.

Az 1880–1915 között Amerikába elvándorolt vecsésieket tartalmazó táblázatban összesen 26 név szerepel, ami nem egy magas szám, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a népszámlálási adatok szerint Vecsésen 1890-ben 3271, 1900-ban 4119, 1910-ben pedig 7403 fő élt.²⁸ Az alábbi térképen szemléletesen ábrázolva látható, hogy Vecsés az elvándorlásban egyik legkevésbé érintett régióba tartozott.

A tengerentúlra vándorlás 1899 és 1913 között²⁹

A térkép nem fedi le teljes mértékben a kutatás időkörét, de kétségkívül alkalmas arra, hogy arányaiban szemléltesse az elvándorlók számát. 1899 és 1913 között Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből hozzávetőlegesen 9500 elvándorló lehetett, míg például a mozgalomban súlyosan érintett Zemplénben ez a szám 50 ezer fölött volt. Így természetesen egy olyan településen, mint amilyen Vecsés, már pusztán földrajzi elhelyezkedése (Budapest közelsége) okán sem lehet olyan nagyszámú elvándorlóval számolni, mint amilyen például az ugyanebben az időszakban több mint 370 elvándorlót Amerikába „küldő” Zemplén megyei Cigánd.³⁰ Ha ezeket az arányokat figyelembe vesszük, a vecsési elvándorlók száma reálisnak tűnik, érdemes viszont még egyszer leszögezni, hogy a táblázat nem teljes.

Érdekessége a táblázatnak, hogy egy hét tagú család is kiutazott az Egyesült Államokba 1910. március 19-i érkezéssel, a Cunard társaság SS Slavonia nevű hajóján. Freund Dávid (48) és Johanna (47) öt gyermekükkel, Gizellával (18), Rózával (14), Jakabbal (11), Matildával (10) és Erzsébettel (6) vándoroltak ki. Maga a tény, hogy az egész család együtt hajózott ki, arra enged következtetni, hogy nem a visszatérés, hanem a végleges letelepedés szándékával szálltak hajóra. Sajnos azonban velük kapcsolatban szinte semmi más forrást nem sikerült találnom Amerikai tartózkodásukról, ami azért is sajnálatos, mert egy teljes család amerikai beilleszkedésének, életének vizsgálata remek esettanulmányként szolgálhatott volna. Szintén érdekes elem a mindössze tizenöt éves Schlier Edina és a három éves Schlier Ferenc kiutazása. A (vélhetően) testvérpár szülői kíséret nélkül utazott, ami arra enged következtetni, hogy már Amerikában élt családjukhoz kívántak csatlakozni. Nincs azonban sajnos semmi olyan egyéb amerikai forrás, amiben szerepelnének.

Az alábbi rövid esettanulmányok között ismertetett életpályákat a feltárt források mennyisége alapján jelöltem ki. Az alábbiakban azok a személyek kerülnek példaként bemutatásra, akikről a legtöbb forrást sikerült megtalálni online adattárak, az Amerikai Nemzeti Levéltár Washington DC-ben lévő központi intézménye (The National Archives in Washington, DC), illetve az Amerikai Állampolgári és Bevándorlásügyi Szolgálat (U.S. Citizenship and Immigration Services) könyvtárának segítségével. A források többi része az ancestry.com és a libertyellisfoundation.org oldalakról származik.

Liebe János
Egyik példánkban a Liebe család esetét vizsgáljuk meg közelebbről. A Liebe családnév meglehetősen gyakorinak számított Vecsésen. Az 1935-ös adófőkönyvben például 13 Liebe vezetéknevű adózó szerepel.³¹ Az eddig kigyűjtött elvándorlók listájában is három ilyen családnévvel találkozunk. Kettőjüket is Jánosnak hívták, közülük az egyik 1857-ben született és 1902-ben vándorolt ki. Róla sajnos mindössze egyetlen forrást sikerült találnom, amelyben amerikai állampolgárság megszerzésére irányuló kérelmét nyújtotta be 1925. május 5-én. Ebből annyi derül ki, hogy a 68 éves John Liebe farmerként dolgozott New York államban. Feleségével, Rose-zal mindketten Vecsésen születtek, és 1925-ben Long Island Corona nevű negyedében laktak. Nem tudjuk viszont, hogy mikor kötöttek házasságot, mi volt a felesége leánykori neve, és hogy mikor vándorolhatott ki Amerikába.

A „másik”, vagyis az 1911-ben kivándorolt Liebe János neve dőlt betűvel szerepel a táblázatban, mivel az ő esetében kivételesen nem az Ellis Islandre érkezés dátuma szerepel. Ő Montana állam határát átlépve érkezett az Egyesült Államokba, amiből arra következtethetünk, hogy először Kanadába vándorolhatott, majd később döntött az USA-ban letelepedés mellett. A harmadik Liebe vezetéknevű személyt Ignácznak hívták, 1884-ben született és 1903-ban érkezett Ellis Islandre. Honosítási kérelme szerint 1884. február 1-jén született Vecsésen.³² Ezt születési anyakönyve segítségével is sikerült alátámasztani.³³ Sajnos azonban róla sem sikerült idáig többet kideríteni.

A Liebe család (pontosabban a Liebe vezetéknevűek) kivándorlás-történetének fonalát a fiatalabbik Liebe Jánosnál vehetjük föl. Róla már jóval több forrást lehet találni. A vecsési római katolikus anyakönyvek szerint 1881. április 7-én született Vecsésen, szülei id. Liebe János zsellér és Teichter Rosina voltak.³⁴ Ahogy a táblázatban is látható, 1911. május 15-én érkezett az Egyesült Államokba. Belépési pontja a Montana állambeli Sweet Grass vasútállomása volt, ahová a Great Northern Railway vonatán érkezett a kanadai Calgaryból. Amerikai tartózkodása minden bizonnyal sikeresnek bizonyult, hiszen a végleges letelepedés mellett döntött. 1920. november 16-án benyújtotta az állampolgárság megszerzésére irányuló kérelmét a Montana állam Silver Bow megyei második kerületi bírósághoz. A dokumentumban megadott adatok szerint John Liebe ácsként dolgozott és az East Platinum Street 227-ben lakott a Butte nevű településen.³⁵ Butte egy 1864-ben alapított bányászfalu volt Montana nyugati részében. 1896-ra az itteni bányák a világ rézkészletének 25%-át adták, és több mint 8000 embernek biztosítottak munkát. Ebben az időben érdemelte ki a település „A Föld leggazdagabb dombja” (Richest Hill on Earth) becenevet. 1910-ben a lakosság lélekszáma átlépte a 100 ezer főt.³⁶ Ebben a „csúcsidőszakban” érkezett ide tehát a vecsési Liebe János is.

1934-ben az ekkor 53 éves John Liebe újabb „Declaration of Intention”-t nyújtott be. Ebből a forrásból kiderül, hogy még mindig Montana államban, Butte városában élt és ácsként dolgozott, illetve továbbra is nőtlen és gyermektelen volt. Több új adatot nem tudunk meg, viszont ebben a dokumentumban találjuk róla az egyetlen, sajnos rossz minőségű arcképet.

John Liebe igazolványképe, 1934³⁷

Az USA második világháborúba történt belépése után, 1942-ben, 65 év alatti férfi lakosként John Liebe is köteles volt regisztrálni az általános sorozásra, azaz a „draft”-ra. A regisztrációs lapjáról megtudjuk, hogy a 61 éves John a Montana állambeli West Yellowstone-ban lakott, egyéni vállalkozása volt, viszont továbbra is egyedülálló lehetett. Legközelebbi ismerőseként egy bizonyos C. S. Petersont nevezett meg, aki szintén West Yellowstone-ban élt.³⁸ Liebe identitástudatával kapcsolatos érdekes adat, hogy a nemzetiségével kapcsolatos kérdésekre változó válaszokat adott. Egyes forrásokban magyarként, más forrásokban németként (svábként) jelenik meg.

Halotti bizonyítványa szerint West Yellowstone-ban halt meg 1959. május 1-jén, 78 éves korában. Sosem nősült meg, gyerekei nem voltak. A dokumentumban foglalkozása is meg van nevezve (bar operator),³⁹ amiből kiderül, hogy valószínűleg a korábbi forrásban említett vállalkozása egy bár üzemeltetése lehetett. Jó eséllyel az is megkockáztatható, hogy ez a bár a Butte városában lévő Arizona Hotel belső bárja lehetett. Erre abból következtethetünk, hogy Liebe huzamosabb ideig ezt a hotelt nevezte meg állandó lakcímeként.⁴⁰

Liebe esettanulmánya tehát egy vecsési, sváb származású zsellér feltételezhetően kalandos útját mutatja be Kanadába hajózással, a vadregényes Montana államba vonattal érkezésen keresztül, ami végül a fizikai munkáslét elhagyásával egy hotel bárjának üzemeltetéséig tartott. John Liebe esetében mindezek fényében az Amerikába vándorlás sikeres társadalmi mobilitási stratégiának nevezhető.

Ugyan túlmutat a kutatás időkörén, de vannak még források egy Liebe vezetéknevű, vecsési kivándorlóról, Liebe Magdolnáról, aki ráadásul egy másik, igen gyakori vecsési vezetéknévvel rendelkező férfihez, Frühwirth Józsefhez ment feleségül. Liebe Magdolna 1903. április 21-én született Vecsésen és 1980 áprilisában hunyt el a Wisconsin állambeli Oshkosh-ban. Kivándorlásának időpontja sajnos nem ismert, ezzel kapcsolatos dokumentumot sajnos nem sikerült feltárnom.

Ébel Ferenc
Az amerikai levéltári forrásokban Frank Ebl-ként szereplő Ébel Ferenc 1885. június 18-án született Vecsésen Ébel Ferenc néven. Apja idősebb Ébel Ferenc római katolikus iparos, anyja Marschik Róza volt.⁴¹ 19 éves korában, 1904-ben vándorolt ki az Egyesült Államokba. Ellis Islanden a Grosser Kurfurst nevű hajó utasaként kötött ki szeptember 1-jén.⁴² Hamarosan a Missouri állambeli St. Louisba költözött, ahol gépkezelőként (machinist) kezdett el dolgozni. Feleségével, a németországi születésű Annával élt együtt. Az amerikai állampolgárság megszerzésére irányuló szándékát 1917. december 10-én jelentette be.

Kevesebb, mint egy évvel később, 1918. szeptember 12-én, a harmadik hullámban ő is regisztrált a kötelező sorozásra,⁴³ regisztrációs lapjáról kiderül, hogy munkahelye a W. M. Johnson Machine Company volt.⁴⁴ Arra utaló forrás nem található, hogy valóban bevonult volna katonának. Az 1920-as népszámlálási kérdőív szerint feleségével és 6 éves fiával, Frank Jr-ral, illetve 57 éves édesanyjával éltek egy fedél alatt.⁴⁵ A család tehát ekkorra már a teljes kivándorlás és végleges letelepedés mellett döntött, hiszen a még életben lévő szülő is kiköltözött a lábát Amerikában sikeresen megvetett fiához.

A család tovább gyarapodott az 1920-as években, hiszen a háztartás az 1930-as népszámlálási kérdőív szerint már hét tagú volt. Újabb fiúgyermekük született Joseph néven, aki a népszámlálás idején 9 éves volt. Rajta kívül új névként megjelent még három unokaöcs (nephew) is a háztartásban: a 19 éves Anthony, a 12 éves Mike és a 8 éves Frank. Mindannyian Magyarországról érkeztek. A családfő továbbra is gépkezelőként dolgozott.⁴⁶ 1940-ben a család már Illinois államban, Jarvis városában élt. A háztartás mérete öt fősre csökkent. Frank Ebl és felesége mellett már csak Joseph nevű fiuk és két unokaöcs, Tony és Mike lakott a házukban. A háztartásbeli Annán kívül mindenkinek volt munkahelye. A családfő az Anheuser-Busch sörfőzdében dolgozott gépkezelőként. Ugyanez a munkahely szerepel egyébként 1942-es, második világháborús sorozási regisztrációs lapján is.⁴⁷ Vele dolgozott a fia, gépkezelő-tanulóként, és Mike nevű unokaöccse is ugyanitt volt alkalmazva sörfőzőként. A másik unokaöcs, Tony egy farmon dolgozott kisegítőként. Az 1940-es népszámlálás volt az első, ahol a kérdőívek a jövedelmi viszonyokra is rákérdeztek. Ennek alapján az Ebl háztartás jövedelmi viszonyait az alábbi táblázat tartalmazza:

Az Ebl család jövedelmi viszonyai 1939-ben⁴⁸

A táblázat az Ebl család 1939-es jövedelmét ábrázolja. A kérdőívek az éves jövedelemre kérdeztek rá, így értelemszerűen az utolsó teljes év adatai szerepelnek. Ezekben az években az Egyesült Államok gazdasága már kezdte visszanyerni erejét a világválság után. 1939-ben egy 2700 dolláros fizetés az iparban átlagosnak számított. Egy áruszállítással foglalkozó sofőr például 3100 dollár körüli éves jövedelemmel rendelkezett. Egy postai alkalmazott 1900 dollárt, egy műszaki rajzoló kb. 1500 dollárt keresett, egy tanári fizetés 3600–5000 dollár között mozgott, míg egy könyvelő akár 9–10 ezer dollárt is haza vihetett 1939-ben. Ami az árakat illeti, egy átlagos amerikai 1939-ben 45 dollárt költött ruházkodásra, 1,53 dollárt egészségbiztosításra, 13–14 dollárt dohányárura, 10 dollárt tömegközlekedésre és 26,71 dollárt költött rekreációra. Az éves átlagos fogyasztásra költött összeg az 1939-es évben 511 dollár 34 cent volt.⁴⁹ Ebből kiszámolható, hogy Frank Ebl éves fizetése bőven elegendő lehetett a család megélhetésének biztosításához. Ha viszont ehhez még hozzáadjuk a három fiatal fizetését is, 5388 dolláros éves jövedelmet kapunk a teljes háztartásra vetítve, ami egy kényelmes, alsó középosztálybeli életszínvonalat tesz lehetővé.

Frank Ebl az Anheuser-Busch sörgyárban dolgozott egészen nyugdíjazásáig. Halotti bizonyítványa szerint 1957. szeptember 3-án hunyt el a Missouri állambeli St. Louisban, tehát valószínű, hogy nyugdíjazása után visszaköltözött ide Illinoisból. Halálát közvetlenül nyelőcsőér-szakadás (esophaegal varix rupture) okozta, melynek oka viszont májzsugor (cirrhosis) volt. Ez a betegség gyakori alkoholfogyasztásra utal, bár ezt a halotti bizonyítvány konkrétan nem említi. Legközelebbi hozzátartozóként felesége, Anna van megnevezve a forrásban, tehát felesége túlélte Frank-et.⁵⁰

Az Ébel (Ebl) családi sírhely
a Sunset Memorial Park temetőben.
Affton, Missouri ⁵¹

Ami a gyerekeket illeti, ifjabb Frank Ebl 1931-es iskolai évkönyvéből nem derül ki, hogy milyen tanuló volt, az az igen fontos információ viszont igen, hogy ő volt a legnagyobb lábú fiú az évfolyamában.⁵² Többet, illetve hasznosabb adatokat viszont sajnos egyelőre nem sikerült megtudni a leszármazottakról.

Liebe János és az Ébel család esetében is elmondható, hogy a kivándorlási mozgalom legsűrűbb időszakában döntöttek az Amerikába utazás mellett. Életútjukban számos különbözőség mutatkozik mind szakmai, mind családi élet szempontjából. Liebe kalandos utat bejárva került Vecsésről Montana államba, ahol eleinte fizikai munkából élt, majd egy – még ha kicsi is – de önálló vállalkozást tudott fenntartani, és agglegényként élte le életét. Ébel Ferenc ezzel szemben már fiatalon családot alapított Missouri államban, számos gyermeke volt, és a magyarországi bevándorlók által szokásosan végzett nehéz fizikai munka (bányászat, kohászat) helyett egy viszonylag könnyebb állásban, sörfőzdei gépkezelőként teremtett egy átlagos amerikai egzisztenciát magának és családjának. Nem tudhatjuk persze, hogy milyen életutat jártak volna be, ha Magyarországon maradnak. Az mindenesetre kijelenthető, hogy mind Liebe és Ébel is határozottan jobb körülményeket teremthetett magának, mint ami a vecsési zselléreké volt a 20. század elején. Az elvándorlás társadalmi mobilitási stratégiaként való alkalmazása mindkét példában sikeresnek könyvelhető el. Ez pedig még inkább igaz, ha figyelembe vesszük a 20. század viharait Magyarországon.

Töredékes forrásanyagok találhatóak még Barsi Elekről, Monger Tamásról, Novák Lajosról és néhány, 1920 után kivándorolt személyről (Alex Singer, Vitéz Júlia, Brunner Rosina, Frühwirth Nándor). Ezek szűkössége azonban sajnos nem teszi lehetővé esettanulmányok, mini-életrajzok készítését.

Záró gondolatok

Az elvándorlás jelentős szerepe és társadalmi mobilitási stratégiaként való alkalmazása a felemelkedés elérésére tagadhatatlan. Az elvándorlók származási helyeinek országos régiók szerinti megoszlása is szemlélteti azt, hogy azokról a területekről vándoroltak el a legnagyobb számban az emberek, ahol ez a társadalmi mobilitás leginkább szükséges lett volna – és egyben ahol ennek elérésére a legkevesebb esély mutatkozott. Természetesen hosszasan lehetne sorolni a pozitív és negatív példákat is az elvándorlási mozgalom hatásaira Magyarországon. Annyi viszont biztos, hogy a jelenség a széles tömegek számára jelentett választ a rossz gazdasági viszonyokból és az alacsony életszínvonalból való kiemelkedés problémájára. A tanulmányban ehhez a kérdéskörhöz is próbáltam adalékokkal szolgálni egy szűkebb, mikro szintű vizsgálattal, a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei Vecsés példájából merítve. A kutatást természetesen nem lehet lezártnak tekinteni, hiszen sok feltáratlan forrás lehet még a hazai és amerikai levéltárakban. Arra viszont talán alkalmas, hogy érdekes adatokkal járuljon hozzá az amerikai magyar diaszpórával kapcsolatos kutatásokhoz.

Rakita Eszter

¹ A tanulmány elkészülését az EFOP-3.6.1-16-2016-00001 „Kutatási kapacitások és szolgáltatások komplex fejlesztése az Eszterházy Károly Egyetemen” című pályázat támogatta.

² Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940. Bp. 1982. 30.

³ Nyírvidék. 1902. május 25.

⁴ Puskás 1982: 29–30.

⁵ Puskás 1982: 70.

⁶ Fejős Zoltán: „Mert abban az időben lehetett vándorolni. A cigándi amerikások emlékezete. Cigánd. 2017. 15.

⁷ Julianna Puskás: Ties That Bind, Ties That Divide. 100 Years of Hungarian Experience in the United States. New York. 2000. 36–54.

⁸ Puskás 2000: 36.

⁹ Ez utóbbi aspektusra lásd: Bodovics Éva: Az amerikai kivándorlás éghajlat-történeti aspektusai: időjárási anomáliák és következményeik Borsod és Zemplén vármegyében, az 1880-as években. In: Amerikai magyarok – magyar amerikaiak. Szerk. Ambrus László – Rakita Eszter. Eger. 2019. 165–192.

¹⁰ A kivándorlás ügye. Magyar Székesfőváros, 1903. augusztus 4.

¹¹ Puskás 2000: 321.

¹² Puskás 2000: 65.

¹³ Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára (a továbbiakban: MNL PML) IV. 408-a. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjának iratai; Bizalmas iratok 1890–1944. 1. doboz.

¹⁴ MNL PML IV. 408-a. 1. doboz.

¹⁵ MNL PML IV. 408-a. 1. doboz.

¹⁶ A kivándorlás csökkentése céljából teendő intézkedések. MNL PML IV. 435-b. 359., Főszolgabírói hivatal, 9920. sz. dokumentum.

¹⁷ Lengyel Alfréd: Adatok a Győr megyei kivándorlási mozgalom történetéhez (1890–1910). Századok 103. (1969) 724.

¹⁸ Vass Előd: A török uralom alatt 1541–1686. In: Vecsés története. Szerk.: Lakatos Ernő. Vecsés. 1986. 52.

¹⁹ Vecsés község 175 éves. Vecsés története 1786–1961. Szerk.: Hetényi Rezső. Vecsés. 1961. 13.

²⁰ MNL PML IV. 165/a. 83. A vecsési úrbéri perek iratai 1768–1867.

²¹ MNL PML IV. 165/a. 83.

²² Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest. 1851. (letöltve: 2019. április 1.)

²³ A népszámlálási adatok a Népszámlálási Digitális Adattárból (NéDA) kerültek kigyűjtésre: (letöltve: 2019. május 30.)

²⁴ Lakatos Ernő (szerk.): Vecsés története. Vecsés. 1986.

²⁵ Bilkei Gorzó János: Vecsés nagyközség története, különös tekintettel a 150 év előtti telepítésre (1786–1936). Monor, 1938.

²⁶ The Statue of Liberty – Ellis Island Foundation Inc. (letöltve: 2019. május 30.) A vecsési elvándorlókat tartalmazó táblázat minden valószínűség szerint nem teljes, de pontos számuk megállapításában sajnos gondot okoz, hogy a Pest Megyei Levéltárból sajnos hiányoznak az útlevél-kérelmek.

²⁷ Müller Veronika: Vecsés újjátelepítése és reformkori fejlődése 1686–1847. In: Lakatos Ernő (szerk.): Vecsés története i. m. 92.

²⁸ A népszámlálási adatok a Népszámlálási Digitális Adattárból (NéDA) kerültek kigyűjtésre: (letöltve: 2019. május 30.)

²⁹ Puskás 1982: 99. 1958.

³⁰ Fejős 2017: 294–327.

³¹ MNL PML V. 1202. Pest megyei községi adókönyvek levéltári gyűjteménye 1846–1951. Vecsés nagyközség adófőkönyvei 1935. 2–7. kötet.

³² Declarations of Intention for Citizenship, 1865–1971. Textual Records. Records of District Courts of the United States, Record Group 21. Declaration Number: 376366.

³³ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár (a továbbiakban: MNL OL) A5271. Vecsés római katolikus anyakönyvei, mikrofilm.

³⁴ MNL OL A5271.

³⁵ Az eddig elmondottak az állampolgársági kérvényéből derültek ki. Montana County Naturalization Records, 1867–1970. Montana State Historical Society, Declaration of Intent vol 12–17, 1918–1921. Declaration Number: 6754.

³⁶ Butte, Montana – Western Mining History (letöltve: 2019. április 20.)

³⁷ Montana County Naturalization Records, 1867–1970. Montana State Historical Society, Petition and Naturalization vol 21–26, 1936–1940. Declaration Number: 364.

³⁸ United States, Selective Service System. Selective Service Registration Cards, World War II: Fourth Registration. Records of the Selective Service System, National Archives and Records Administration. Record Group Number 147. Box or Roll Number: 33.

³⁹ Idaho. Department of Health and Welfare. Death Index and Images, 1911–1967. Idaho Bureau of Vital Records and Health Statistics, Idaho, Death Records, 1890–1967. Certificate Number: 002029.

⁴⁰ Montana, County Naturalization Records, 1867–1970. Certificate Page 3861. Nr. 4286861.

⁴¹ MNL OL A5271.

⁴² Declarations of Intention for Citizenship, 1865–1971. Textual Records. Records of District Courts of the United States, Record Group 21. Declaration Number: 20009.

⁴³ A regisztráció első körét 1917. június 5-én, a másodikat 1918. június 5-én, a harmadikat pedig szeptember 12-én tartották. Bővebben a folyamatról lásd Ambrus László: Magyar „doughboyok” az első világháború amerikai hadseregében – egy prozopográfiai kutatás jelene és jövője. Hadtörténelmi Közlemények 131. (2018) 3. sz. 743–744.

⁴⁴ United States, Selective Service System. World War I Selective Service System Draft Registration Cards, 1917-1918. Washington, D.C.: National Archives and Records Administration. M1509. Roll: 1683745.

⁴⁵ Fourteenth Census of the United States, 1920. Census Place: St Louis Ward 13, St Louis, Missouri. Roll: T625_950; Page: 14A.

⁴⁶ Fifteenth Census of the United States, 1930. Census Place: St Louis, St. Louis, Missouri; microfilm: 2340970.

⁴⁷ United States, Selective Service System. Selective Service Registration Cards, World War II: Fourth Registration. Records of the Selective Service System, Record Group Number 147. Series Number: M2097.

⁴⁸ Sixteenth Census of the United States, 1940. Census Place: Jarvis, Madison, Illinois; Roll: m-t0627-00850; Page: 12B.

⁴⁹ Scott Derks: The Value of a Dollar. Prices and Incomes in the United States, 1860–2009. Millerton. 2009. 226–227.

⁵⁰ Missouri, Death Certificates, 1910–1962. Year: 1957, Certificate Number: 34404.

⁵¹ Find A Grave (letöltve: 2019. április 20.)

⁵² "U.S. School Yearbooks, 1880–2012"; School Location: St. Louis, Missouri. Year: 1931. 142.