Gazdag ország Magyarország. Igaz, nem anyagi javakban bővelkedik, hanem szellemi és művészeti talentumokban. Olyan gazdag, hogy a föld számos országát tudósokkal és művészekkel ajándékozta meg. Jutott belőle az Újvilágnak is.

A tengerentúlra került zenei tehetségek egyike volt Gari Gyula tenorista. A kincses Erdélyben született száztíz évvel ezelőtt, Nagyszebentől északkeletre, a Nagy-Küküllő partján fekvő Medgyesen, 1909. szeptember 9-én. A tízgyermekes család legkisebb fiának csengő hangjára már hamar felfigyeltek és a milánói Zeneakadémiára küldték énektanulmányokat folytatni. Ott változtatta nevét a később használt Giulio Garira. 1936 őszén visszatért Erdélybe és 1937. január elején a kolozsvári magyar színházban Lehár: Mosoly országa című operettjében mint Szu-Csong herceg mutatkozott be. Még ugyanabban az évben Planquette: Rip van Winklejében is láthatta őt a közönség.

Bár mindkét előadásban nagy tetszést aratott, hamar elbúcsúzott Kolozsvártól. 1937. december 1-én a következő hírt közölte a Magyar Távirati Iroda: „A római Operaház, a híres Teatro Reale dell Opera igazgatósága Gari Gyula erdélyi származású magyar tenoristát egy évre szerződtette. A római Operaház magyar tenoristája mindössze 27 éves.”

1938-ban debütált az Örök Városban. Átvette Tito Schipától a Sevillai borbélyban Almaviva gróf szerepét. Az előadást a legendás karmester Tullio Serafin dirigálta. Sikeres alakításának híre a tengerentúlig ért, s hírére az NBC Szimfonikus Zenekara szerződést ajánlott neki. Nem habozott. Elfogadta, és 1939-ben áthajózott az Újvilágba.

A zenekar heti koncertjeit, melyeknek Gari énekes szólistája lett, a rádió Amerika szerte sugározta, így neve és tehetsége gyorsan ismertté vált. A kontinensen először a St. Louisi Opera kínálta meg szereppel s novemberben már Menotti: Amélia bálba megy című operájának amerikai ősbemutatóján a Házibarát szerepét énekelte. A nagysikerű előadást Halász László, az intézmény művészeti igazgatója, a New York City Opera majdani megalapítója vezényelte. Itt kezdődött kettőjük hosszú ideig tartó, alkotó művészbarátsága.

Ám mint Cicero mondta: „inter arma silent musae” azaz a háborúban hallgatnak a múzsák. A háború félbeszakította művészpályáját. Melpomené helyett az amerikai fegyveres erőket szolgálta az európai fronton, a németországi 8. motorizált hadosztályban.

A világégés után, 1945-ben Halász László hívására a New York City Operához szerződött, ahol Wagner: A bolygó hollandijában mutatkozott be. „Az est felfedezettje Giulio Gari volt”– írta a New York Tribune kritikusa, – „aki hangja szépségével, tökéletes hősi énekstílusával és a magas hangok magabiztos éneklésével remekelt.” A nagyszerű művész véglegesen meghódította az Államokat. 1946. október 29-én magánélete is biztonságos révbe ért. Feleségül vette Lela Mae Flynn-t, akivel haláláig boldog házasságban élt.

1953-ban átszerződött a Metropolitan Operába. Első fellépésére január 6-án került sor a Pillangókisasszonyban. Cso-cso-szánt Licia Albanese, az Opera egyik vezető művésze adta, ő Pinkerton-t énekelte. Alakításával ezúttal is csatát nyert. A New York Times kritikusa dicsérte árnyalatokban gazdag hangját, elegáns énekstílusát és további fényes jövőt jósolt számára. Jó prófétának bizonyult. Gari pályafutása alatt a legjobb tenorszerepek egész sorát énekelte el. Mások mellett Puccini, Verdi, Wagner, R. Strauss és Muszorgszkíj dallamai szólaltak meg fénylő tenorján. A Metropolitanből 1961-ben vonult vissza de utána néhány évig még vállalt vendégfellépéseket Cincinnatiben, San Franciscoban, Pittsburghben és néhány nagyobb város operaszínpadán.

Operaénekesként legendás volt páratlan sokoldalúsága, felkészültsége és példa nélküli teherbírása. Egy turné alkalmával a Rigolettóban mantuai hercegként, a Carmenben mint Don Jose, a Borisz Godunovban pedig Dimitrij szerepében lépett fel három egymást követő este! Pályafutása alatt 55 lírai és drámai tenorszerepet tartott repertoárján.

Operai szerepei mellett koncert- és oratóriuménekesként is működött. A Carnegie Hallban ő énekelte a tenorszólót Kodály: Psalmus Hungaricus című művében. De hatalmas sikerrel koncertezett Latin- és Közép-Amerikában, valamint a Karib-térség országaiban is. Hangját számos lemezfelvétel őrzi, alakját pedig a Traviata filmváltozata. Befejezett énekesi pályáját zenepedagógusként koronázta meg. Tanított a Lehigh Egyetemen, a philadelphiai Curtis, majd végül a New York-i Flushing Zeneintézetekben. Huszonöt évvel ezelőtt, 1994. április 15-én hunyt el New Yorkban. Emlékére fiatal énekeseket támogató alapítványt hoztak létre és évente énekversenyt tartanak.

Magyar föld szülötte volt a Gari Gyulát segítő Halász László is, aki a cívisvárosban, Debrecenben született 1905. június 6-án. Zenei tanulmányait Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémián végezte, a zongora és zeneszerzői tanszakon. Kitűnő tanárai voltak: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő és Weiner Leó. 1928-ban zongoristaként végzett és korrepetitori szerződést kapott a Magyar Királyi Operaháztól. Ő azonban nem elégedett meg ezzel, többről álmodott: karmesteri pálcáról. Ezért 1930-ban Prágába ment s a Német Színházban Richard Strauss pártfogoltjának, a budapesti születésű Széll György karmesternek az asszisztense lett. (1939-ben a háború kitörésekor Széll az Államokban telepedett le, de erről majd egy más alkalommal.) 1932-ben Halász rövid ideig a modern tánc úttörőjének, Alexander Sakharoff balett-együttesének zeneigazgatói tisztét töltötte be, azután 1933-ban Bécsbe ment és két éven át a Volksoperben karmesterként, majd 1935-ben és 1936-ban a Salzburgi Fesztiválon Bruno Walter és Arturo Toscanini asszisztenseként működött. Amikor 1936-ban Toscanini New Yorkba ment az NBC Szimfonikus Zenekarának élére, segítőül maga mellé hívta tehetséges asszisztensét Halász Lászlót, akit később a St. Louis Opera Companyhoz is beajánlott karigazgatónak. Az újdonsült karvezető alig néhány hónapja volt csak a színháznál, mikor beugrott egy váratlanul megbetegedett karmester helyett, és sikeresen eldirigált egy Wagner operát. Ettől kezdve már rendszeresen vezényelt színházi előadásokat és koncerteket is.

Amikor a színház vezetését 1939-ben átszervezték, őt nevezték ki művészeti- és zeneigazgatónak. A színház neve ekkor St. Louis Grand Opera-ra változott, ő pedig használni kezdte a Leslie Halasz nevet.

Bár nevét új hazájának megfelelve angolosan írta, szíve mindig magyar maradt. Bizonyíték rá, hogy az 1939-es New York-i világkiállítás alkalmával műsorra tűzte Kodály-daljátékát, a Háry Jánost amit ő maga vezényelt.

Igazgatói működése mindössze két évig tartott. Ezt követően, mint vendégkarmester és zongoravirtuóz járta az Államok színházait és koncertpódiumait. 1943-ban Fiorello Henry La Guardianak, a város akkori magyar származású polgármesterének felkérésére megalapította a New York City Operá-t, s annak igazgatója lett. Az új intézménnyel Halász a népopera szerepét kívánta betölteni. Olcsó jegyekkel de színvonalas produkciókkal akarta hozzáférhetővé tenni a kispénzű emberek számára az operaművészetet. Nemcsak a zenével, a látvánnyal is törődött. Elvárta, hogy az énekes ne csupán hangban, hanem alkatában is feleljen meg szerepének. Színházában az operákat az érthetőség kedvéért nem eredeti nyelven, hanem angolul énekelték. Színpada mindig nyitva állt a kortárs zeneszerzők előtt. Klasszikus zeneművek mellett előszeretettel tűzött műsorra modern operákat. Nem tagadva magyarságát, 1952-ben ő mutatta be először az Amerikai Egyesült Államokban Bartók Béla: A Kékszakállú herceg vára című operáját. Tudatában annak, hogy költségvetési okok miatt a Metropolitan sztárjait nem tudja átcsábítani, színházában a tehetséges fiataloknak adott teret. Így lett a New York City Opera tehetségnevelő műhely.

Ám az igazgatótanács és a szponzorok nem nézték jó szemmel Halász modern operákat támogató műsorpolitikáját és mikor 1951-ben David Tomkin: Dybbuk című operájának világpremierjét tervezte, kenyértörésre vitték a dolgot. Halász nem hátrált meg, inkább lemondott. S bár leköszönését nem fogadták el és kompromisszumos megoldást is találtak, a véleménykülönbség és az állandó feszültség továbbra sem szűnt meg, ezért rövidesen végleg elhagyta az intézményt.

Ezután már csak a koncerteknek és vendégszerepléseknek élt. Az amerikai kontinens számos városában, valamint Európában többek között a budapesti, barcelonai, frankfurti és londoni operaházakban vendégkarmesterként állt a zenekari pulpitusra. A dirigálás és a hangversenyek mellett Baltimore-ban, a Peabody Konzervatóriumban és az Eastman Music of Rochester-ben zenepedagógusi tevékenységet is folytatott.

Hosszú, sikerekben gazdag életét 2001. október 26-án fejezte be a New York-i Port Washingtonban.

Harmadik Amerikába szakadt honfitársunkat, a zeneszerző Antos Kálmán orgonista egyházkarnagyot, szoros kapcsolat fűzte Szegedhez, bár a felvidéki Körmöcbányán látta meg a napvilágot 1902. november 19-én. A zene birodalmába édesapja Antos Károly vezette be, aki szülővárosa vártemplomának egyházi karnagya, városi karmester és gimnáziumi zenetanár volt. A fiatal fiú különösen az orgona hangját kedvelte és oly gyorsan elsajátította kezelését, hogy tizenhárom évesen már játszott rajta a ferencrendiek templomában. Érettségije után, 1922-től a budapesti Zeneakadémián folytatott tanulmányokat, ahol orgonát és zeneszerzést tanult, majd diplomája megszerzését követően, 1926-tól négyéves állami ösztöndíjjal Berlinben képezte tovább magát.

Gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszter, Szeged országgyűlési képviselője, felfigyelt a tehetséges fiatalemberre és 1930-ban, amikor elkészült a Fogadalmi Templom orgonája, a városba hívta orgonistának és egyházkarnagynak. Antos elfogadta a felkínált tisztet és 1944-ig be is töltötte azt. Alig egy esztendővel Szegedre érkezése után orgonakoncertet adott, amit a rádió, élőben közvetített. Dohnányi Ernő a közvetítés után így nyilatkozott a Prágai Magyar Hírlapnak: „Antos Kálmán valósággal nyereséget jelent Szeged városának. Becsüljék meg őt, hogy a szegedieké maradjon.” S a szegediek meg is becsülték őt, és ő is Szegedet.

Hamar otthon érezte magát a Tisza parton. A kezdetektől részt vett a Dóm előtt folyó ünnepi játékokban. Ő játszotta 1931-ben, az első bemutatón, a Magyar Passió orgonaszólóit, orgonistaként közreműködött az 1933-as, Hont Ferenc rendezte Az ember tragédiájában, és 1937-ben ő komponálta a népzenei motívumokkal átszőtt zenét Berczeli Anzelm Károly: Fekete Mária című költői játékához. A harmincas évek elején rövid ideig a Szegedi Egyetemi Énekkart vezette, majd a király- és kormányzódíjas Szegedi Dalárda és Oratórium Egyesületnek lett örökös karigazgatója. A negyvenes évek első felében a Filharmóniai Társaság Zenekarának karmestereként is működött. 1934 és 1944 között a városi zeneiskolában zeneelméletet tanított, ő volt a szegedi tankerület zenefelügyelője, zenetudományi cikkeivel pedig, a Dugonics Társaság tekintélyét növelte. Zeneszerzői életművének legszebb kórusművei és hangszeres kompozíciói is Szegeden születtek: a Szent István oratórium, a Szent Imre mise és a Magyar karácsonyi népének-feldolgozások. S e tenger teendője mellett egyházkarnagyi kötelezettségeinek is maradéktalanul eleget tett.

A sors különös szeszéje, hogy Antos orgonajátékának köszönhetjük két világhírű tudósunk, Szent-Györgyi Albert és Bay Zoltán életre szóló barátságát. Bay így mesélte el első találkozásuk történetét: „Megismerkedésünk nem az egyetemen történt, hanem a zene hozott össze minket. Szegeden akkor építették meg Magyarország legnagyobb orgonáját s én, szerettem a Fogadalmi Templomnak arra a karzatára járni, ahol a nagy orgona alatt hallgattam Antos Kálmán fiatal orgonaművész barátom játékát. A zene a templom nyitott ajtaján át odacsalt egy fiatal házaspárt, akikkel összeismerkedtem a játék szünetében.” A házaspár férfi tagja, a biokémia professzora, Szent-Györgyi Albert volt.

Antos Kálmán 1944-ben feleségével, Simkó Mária zongoraművésszel Rómába költözött és ott 1947-ig a falakon kívüli Szent Pál-bazilika orgonistájaként tevékenykedett. Azonban az Európában még ekkor mindig kaotikus állapotokat látva úgy határoztak, hogy a tengerentúlra mennek és New Yorkban telepednek le.

Antos Kálmán haláláig, közel négy évtizedig élt az Államokban, de tevékenysége, emberi sorsa rejtve maradt előttünk. Amit tudunk róla, az csupán néhány száraz lexikonadat.

Amerikába érkezését követően 1952-ig a New York-i Manhattanville College óraadója, majd 1959-ig orgonatanára volt. 1960-tól a Church of St. Thomas More orgonistája és zeneigazgatójaként működött 1973-ig. Magyarnak maradt szívét jelzi, hogy az amerikai Liszt Társaság egyesületi életében aktívan közreműködött. A halál az anyaföldtől távol, New Yorkban érte 1985. május 16-án.

Megérdemelné ez a tehetséges, Szeged zenei életében másfél évtizeden át tevékenyen résztvevő, zenét szerző orgonaművész, hogy életének Újvilágban töltött éveit a ráemlékező, hálás szegediek jobban megismerjék. Talán akad majd kutató, aki felderíti és kiegészíti Antos Kálmán ma még hiányos életrajzát.

Sándor János