Egy majdnem érintetlen és visszhangtalan, hányatott emigrációs sorsú szabadságharcos memoárja rejtőzik a Somogyi-könyvtár értékes helytörténeti gyűjteményében, kiegészülve még két, ugyanattól a kéztől származó emigrációs témájú kézirattal¹. A szerző, Árvay László nagyjából ismeretlen az emigrációs összefoglaló munkákban, de neve a kortárs visszaemlékezésekben is alig fordul elő. A szövegek 1891 körüli megírása (letisztázása) óta eltelt 128 évben alig pár kutató olvasott bele és használt fel belőle részleteket, pedig hosszúsága, változatos tartalma és ma is élvezhető, élőbeszédet utánzó stílusa alapján az 1849-es magyar emigráció egyik legjelentősebb emlékirata lehetne. Nem csoda, hogy Bódy Gábor mannheimi nagydíjas filmjének, az 1975-ös Amerikai anzixnak a forgatókönyvéhez Ambrose Bierce: George Thurston című novellája mellett Árvay László elfeledett kalandjait is felhasználta a sokkal ismertebb Fiala János és Kuné Gyula visszaemlékezéseinek a társaként.

Árvay László a Tolna megyei Iregen (Felsőireg, 1939-től a két faluból létrejött Iregszemcse része) született 1825-ben, magyar evangélikus családban. Fiatalemberként uradalmi ispán lett gr. Batthyány István valkányi birtokán (Torontál vármegye, ma romániai községközpont a Bánságban). 23 évesen, 1848 októberében Szegeden állt be a városban alakuló 33. honvédzászlóaljba, amellyel a Délvidéken harcolt és amely alakulat kötelékében hamarosan őrmester lett. 1849. január elején zászlóalját a Feldunai (VII.) hadtestbe osztották be, februárban már hadnagy, május 21-től főhadnagy lett és egyben zászlóaljának segédtisztje (a Vasárnapi Ujságnak egy 1893-as cikke, ill. a Fővárosi Lapokban és az 1848–49. Történelmi Lapokban megjelent nekrológja szerint a branyiszkói ütközet miatt kitüntették², ill. a budai vár ostrománál az elsők között rohamozott³). Később a hadtestből kivált Kmety-hadosztály Földváry Albert őrnagy vezette dandárjának segédtisztje a Feldunai, júliustól a Délvidéki hadseregben. E beosztásában augusztus első napjától százados lett. A szabadságharc végén Kmety tábornok kísérőjeként indult emigrációba, de augusztus 16-a után román felkelők fogságába estek. Végül a szintén a határ felé menekülő Bem tábornok, ill. főleg lengyel légiós dzsidásokból álló kísérete szabadította ki őket⁴. Augusztus 22-én lépték át a határt Facsetnél. A törökországi, amerikai és angliai emigrációból 1856 májusában tért haza, 1860-tól – visszatérve 1848 előtti foglalkozásához – uradalmi udvarbíró lett Kárász Benjámin horgosi uradalmában (Csongrád vármegye, ma Magyarkanizsa része Szerbiában). 1887-től szinte haláláig a budapesti honvédmenház lakója volt, halála előtt pár nappal, már súlyos betegen hozta le Szegeden élő családja a városba, ahol 1893. szeptember 6-án hunyt el. A fiatalon kalandos életű, a fél világot bejáró, itthon pedig kontrasztosan csöndes, nyugodt életet élő egykori honvéd százados a szegedi protestáns (református-evangélikus-nazarénus) temető református részén nyugszik, a B7. tábla 7. sorának 7., elhagyatott, gondozatlan sírjában, egy fehér, mára már alig kivehető feliratú kőkereszt alatt. De Halottak napján egy-egy gyertya és nemzeti színű szalag mindig kerül a sírjára.

A memoár részletesen beszámol Árvay külföldi vándorlásairól. A temesvári csatát követően a menekült szabadságharcos az évek során Törökországba, Egyiptomba, Máltába, Szicíliába, Dél-Franciaországba, Gibraltárra, majd Kubába, San Domingóba, az Amerikai Egyesület Államokba, onnan Angliába, a Krím-félszigetre, majd Belgrádba kerül. Török földön a vidini (ma Bulgária) magyar emigráns táborba kerül, onnan Bem kíséretében – már maga is muszlimmá konvertáltan – a szíriai Aleppóba⁵. Bem halála után az ottani kis magyar kolónia szétszéledt, Árvay Törökországból kisebb-nagyobb vándorlás után jut ki az USA-ba 1851-ben, ahol New Orleansból⁶ az iowai Davenportba megy, amely városban és környékén egyik és másik magyar telepesnél (pl. Rombauer Tivadarnál) lesz segítőtárs, de ugyanitt kertészkedik, napszámoskodik, vadkacsavadászként keresi a napi betevőjét. Árvay agilitására jellemző, hogy hányódása alatt adaptálódott az újabbnál újabb helyzetekhez, megpróbált minél több dolgot megtanulni és minél több dolgot elvégezni, a mosogatást, sütés-főzést, vízhordást, az állatterelést és -őrzést, a házépítést (lakóház és gazdasági épületek) stb., de arra is volt ideje, hogy foglalkozzon azon tájak flórájával, faunájával, népeivel és szokásaival, ahol megfordult. Davenportból St. Louisba kerülve például egy szabadkőműves jótékonysági esten egy több táncból álló magyar tánckoreográfiát mutat be nagy sikerrel, és ugyanitt a Pacific-vasút vasúti mérnöke lesz. Ezen állásában Jefferson City-be kerül, onnan pedig a Missouri és az Osage folyók mentén épülő vasúthoz. Itt lesz úrrá rajta a kínzó honvágy, így aztán vasúti szabadjeggyel elutazik New Yorkba, Philadelphiába, Bostonba, Cincinnattiba, Buffalóba, Chicagóba, Pittsburgh-be, Washingtonba, és a Niagara-vízeséshez. 1854-ben már Londonban találjuk, innen járja be egész Angliát, Skóciát és Írországot munka után kutatva. Nottinghamben egy építészmérnöki irodában lesz rajzoló, majd ugyanitt fél évig tánciskolát üzemeltetett. A sokféle és változatos munkára szüksége is volt, mert bevallása szerint sokat lóversenyezett és sokat is veszített. Liverpoolban kitanulta a fotográfusságot, de belevágott a pékmesterségbe is. Újabb lehetőséget látott az 1853 óta tartó krími háborúban, ezért be akart lépni az angol hadseregbe mérnökként, de az utolsó pillanatban az osztrák kormány tiltakozására visszautasították felvételét a hadseregbe. Ennek ellenére 1855 második felében egy amerikai hajóval Le Havre-ból Konstantinápolyba utazik, ahol magyar emigránsokkal is találkozik, köztük Guyonnal, majd továbbmegy a Krím-félszigetre, ahol a háború végéig az angol hadsereg kantinosa lesz. A háború végével Várnába, majd Belgrádba utazik, szerencsétlenségére egy osztrák hajón, amelyen végül lekapcsolják és letartóztatják, itthon pedig szülőfalujába internálják.

És ahogy Árvay László a több éves emigráció után végre nyugodt, eddigi ismereteink szerint feltehetően kalandmentes életet talált magának Magyarországon, maga a kézirat is követte alkotója sorsát, mondhatni tetszhalott állapotba kerülve, időről-időre feltámadt egy-egy kutató által, majd hamar vissza is hullott a homályba.

Először a Vasárnapi Ujság 1867. június 23-i számában jelent meg egy hozzá köthető, három részes visszaemlékezés első része Közlemények Árvay László bujdosásá-ból címmel, Pákh Albert átdolgozásában, de a következő részben már jelzik, hogy „Mult számunkban hibásan állott: Árvay László bujdosása. Szerk.”, így – noha hasonlít Árvay memoárjának elejéhez – kérdéses, hogy kié az újságban megjelent visszaemlékezés.⁷ Móra Ferencnek Az aleppói basáról című írásában Árvay visszaemlékezése kapcsán emlékezik meg Bemről és az aleppói magyarokról, és ő írja meg, hogy Árvay munkáját unokája, özv. Kövessy Gyuláné ajándékozta neki. Móra szerint az egész memoár megérne egy teljes kiadást. Néhány év múlva Ács Tivadar: A száműzöttek. Fiala János 1848–49-i honvédalezredes emlékiratai az emigrációból című könyvének végéhez Árvay emlékírásának részleteit használta fel. A kötet érdekessége, hogy legvégén a már sajtó alatt lévő Árvay-memoár kiadását reklámozza! Sajnos valószínűleg a háború miatt semmi sem lett belőle.⁸ A második világháború után, 1953-ban Lukácsy Sándor az általa összeállított Rabszolga Washington sírjánál. Kossuth emigránstársainak írásai Amerikáról című gyűjteményes kötetében külön fejezetet szentelt Árvaynak, Hányódásom Amerikában címmel hozta az egykori honvédszázados élményeit. Három évvel később, a szegedi Délmagyarország 1954. augusztus 28-i számában Péter László, mint a Szegedi Könyvtárközi Bizottság elnöke szorgalmazta, hogy jelenjen már meg végre Árvay László emigrációs naplója (helyesen emlékirata).⁹ Nem sok sikerrel. Bogáti Péter ifjúsági író Flamingók Új-Budán című dokumentumregényében röviden és dicsérő szavakkal még megpróbálta egy újabb generációval megismertetni Árvayt és emlékiratát (a felhasznált részletekből ítélve Ács Tivadar könyve alapján, és talán az Amerikai anzix nemzetközi sikerén felbuzdulva), de azóta néma csönd. Talán a 21. század harmadik évtizedéhez közeledve lesz valaki, aki végre teljesen előássa a feledés porából és értően feldolgozza ezt a jobb sorsra érdemes, olvasmányosan érdekes visszaemlékezést, és feltárja tiszteletünkre méltó szerzője életének különleges fordulatait.

Nyéki Tamás (Szeged)

¹ Árvay László 1848.-9. honvédszázados.: Az 1848/49 évi gyászos véget ért magyar Szabadságharcz után kimenekült honvéd Századosnak élményei a hontalanságban. (Somogyi-könyvtár G.e. 3586) – 339 számozott oldal, kötött, a tartalomban 101 fejezet (ebből kevesebb mint a fele számozatlan), de magában a naplóban nincs fejezetfelosztás; a másik két kézirat: Bem József tábornok és kíséretének menekülése Törökországba 1891. Bp. 34 oldal (Somogyi-könyvtár G.e. 3587), „A magyar menekültek Törökországban” kéziratos visszaemlékezés 189(?). (Bp.?) 38 oldal (Somogyi-könyvtár G.e. 3587)

² 1848–49. Történelmi Lapok (Kolozsvár) 1893. szept. 15. (II. évf. 18. szám), 182. Halálozások. – „Árvay László honvédszázados, ...” (a Fővárosi Lapok 1893. szept. 8-i számában megjelent nekrológ átvétele)

³ Vasárnapi Ujság 1893. máj. 21. (XL/21.), 355–356. Dr. Kovács Dénes.: A honvéd-menedékházból. (a 356. oldalon többek között Árvay ülő, egészalakos, menházi egyenruhás rajza is látható Jantyik Mátyástól) – A szerző a budai vár visszafoglalása 44. évfordulója kapcsán külön ír három egykori résztvevőről (Alvinczy Avelin/Alvin őrnagy, Árvay százados, és Erdélyi Dániel tizedes), ill. hozza egy negyedik résztvevő, Szalatnay József hadnagy arcképét. Az előbbiek közül Árvayról írja, hogy részt vett a branyiszkói csatában (amiért Görgei „piros szalag”-gal tüntette ki – azaz megkapta a III. o. érdemjelet –, ahogy zászlóalja is megkapta a díszszalagot, amit a zászlóval együtt a kápolnai csatában ronggyá lőttek), majd idézi Árvay elbeszélését is, amelyet a VII. hadtestben, a Kmety-hadosztályban, Földváry Bertalan őrnagy segédtisztjeként élt át. A 33. zászlóaljjal 1849. május 4-én érkezett Esztergomból Óbudára, ahol polgárházakban, az apácazárdában és a templomokban szállásolták el őket, maga Árvay a Bomba térre (ma Batthyány tér) került. Feladatuk a várnak a Víziváros felőli ostroma volt, lövöldöztek is sűrűn a várra, de Hentzi is lövette a Vízivárost, olyannyira, hogy napokig nem aludtak és még az élelmiszeres kocsijaikat is szétlőtték. A döntő ostrom reggelén az ágyújelzés után a Mátyás-templom tájékán egy szűk lépcsőn másztak fel a bástyákhoz, és 45 létra segítségével mászták meg a falakat, fel a bástyafokra, majd a várban kezdték űzni az ellenséget, mert Görgei azt parancsolta, hogy koncolják fel a várőrséget. Ám a tábornok egy óra múlva végiglovagolt az utcákon és beszüntette az öldöklést. Árvay már az ostrom után reggel 5 órakor visszatért szállására, ahol teljesen kimerülve 28 órás álomba merült. Az előbbiekhez érdemes hozzáfűzni, hogy Árvay branyiszkói kitüntetésének nincs nyoma, és Görgei felkoncolási parancsa sem létezett.

⁴ László Károly: Napló-töredék az 1849-iki menekülteket, internáltakat, különösen Kossuthot és környezetét illetőleg. Törökországban és az Amerikai Egyesült-Államokban 1887. Bp. Franklin-Társulat, 4–5. Kmety, Stein és még 3-4 magyar kiszabadítása a románok fogságából 1849. augusztus 20-án este

⁵ Veress Sándor: A magyar emigratio a Keleten. Első kötet 1878. Bp. Athenaeum, 116. „Nyolc nap múlva február 24-én (ti. 1850. február 24-én) ismétlődött a fentebb leírt jelenet, renegált honfiaink közül utaztak el az Aleppóba belzettek, úgy mint: Bem (Murat pasa), Kmetty (Izmail pasa), Stein (Fehár pasa), az öreg Balogh János és fia Victor, Lévay János, Nemegyei, Fialla, Alberti, Árvay, Lorody, Zsarzicky, Kohánszky, a két Jordán s még vagy három lengyel. Ezek hasonlóan kocsikon vagy lóháton utaznak Várnáig, onnan pedig állami hadi gőzösön vitetnek végig a Fekete-, Márvány-, görögszigetes és Földközi tengereken.”

⁶ László Károly 1887., 209. 1852. március 30-án Kossuth a New Orleans-i Lafayette Square-en mondott beszédet a déli, nem túlságosan Kossuth-párti közönség előtt, ezért egy ad hoc testőrség védte a testi épségét, köztük Árvay is: „Mi környezői s az Aleppoból megszabadult honfi- és bajtársaink, névszerint Fiala János, Albert Anzelm, Árvai László, Hollán Hugó, Baróthy László és Nemegyei Bódog, kardokkal, revolverekkel fegyverkezve, tusára is elhatározottan, ha kell, Kossuthért, elkísértük őt a Lafayette-térre s az ott felállított állványon körülfogtuk; az állványt pedig körülvették a polgári katonaságból azok, kik Kossuthot szerették, csodálták, mondhatni imádták, teljesen fegyverkezve, sőt, mint hallottuk, éles töltésekkel is ellátva.”

⁷ Vasárnapi Ujság 1867. máj. 5. (XIV/18.), 219. Tárház. – Irodalom és művészet.: „= (Pákh Albert szépirodalmi munkái,) melyeket ...” – a Kisfaludy-társaság fogja kiadni, de egy másik munkája, ami „Árvay László bujdosását tárgyazza”, de még nem készült el teljesen, és Árvay jegyzetei által lesz kiegészítve, szintén meg fog jelenni, és erről a lap rövidesen részletesebben is tájékoztatni fogja az olvasókat; VU 1867. jún. 23. (XIV/25.), 307–308. Közlemények „Árvay László bujdosásá”-ból. Átdolgozta Pákh Albert.; VU 1867. jún. 30. (XIV/26.), 322–323. Közlemények "Egy magyar menekült bujdosásá"-ból.; VU 1867. júl. 7. (XIV/27.), 334–335. Közlemények „Egy magyar menekült bujdosásá”-ból.

⁸ Ács Tivadar: A száműzöttek. Fiala János 1848–49-i honvédalezredes emlékiratai az emigrációból (1943.) Bp. Hungária, 248. „Sajtó alatt: Árvay László 1849-es emigráns naplója. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Dr. Gál István”; az Árvay-tördekékek a könyv egyik recenzense, Rédey Mária figyelmét is felkeltették, aki „Újabb emigráns emlékiratok. Ács Tivadar: A száműzöttek. 1943.” című recenziójában kritizálja, hogy az Árvay-részletek túlságosan töredezettek, a Fiala-emlékirathoz képest ebben a formában szinte feleslegesek is, és úgy érzi, hogy szinte csak reklám vagy ízelítő lehet, hiszen a könyv végén ott a hirdetés az Árvay-emlékirat jövőbeli kiadásáról

⁹ Dr. Péter László, a Szegedi Könyvtárközi Bizottság elnöke: Jó könyvet minden dolgozó kezébe, In: Délmagyarország 1954. aug. 28., 3. „De ki kellene adnunk megfelelő ütemben ... , Árvay László emigrációs naplóját, ... A Somogyi-könyvtár gazdag kéziratos anyaga bőséges válogatásra ad lehetőséget, ha egyszer ennek nekilát az új magyar könyvkiadás.”

FELHASZNÁLT IRODALOM:

1848–49. Történelmi Lapok (Kolozsvár) 1893. szept. 15. (II. évf. 18. szám)

Ács Tivadar: A száműzöttek. Fiala János 1848–49-i honvédalezredes emlékiratai az emigrációból (1943.) Bp. Hungária, 8., 10., 215., 217–246., 248.

Bogáti Péter: Flamingók Új-Budán 1979. Bp. Kossuth Könyvkiadó, 134–143., 146.

Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban I. kötet A–K 2008. Bp. Heraldika Kiadó, 115–116.

Csorba György: Az 1848–49-es törökországi magyar emigráció története, In: Hadtörténelmi Közlemények 1999/2., 389–437.

Kertbeny, K. M. (Karl-Maria): Alfabetische Namensliste Ungrischer Emigration 1848-1864 (mit Einschluss der Ausserhalb Ungarn Internirten) 1864. Brüsszel – Lipcse Kiessling und Comp., 2.

László Károly: Napló-töredék az 1849-iki menekülteket, internáltakat, különösen Kossuthot és környezetét illetőleg. Törökországban és az Amerikai Egyesült-Államokban 1887. Bp. Franklin-Társulat, 4–5., 209.

Lovászi Józsefné: „Szegednek népe”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc dokumentumai a Somogyi-könyvtárban, In: Szeged. A város folyóirata. Várostörténeti, kulturális és közéleti magazin 1998. március, 35–37. (az illusztrációk között Árvay László százados arcképe, ill. a szövegek között részlet „A magyar menekültek Törökországban” című visszaemlékezés kéziratából)

Lukácsy Sándor (összeáll.): Rabszolga Washington sírjánál. Kossuth emigránstársainak írásai Amerikáról 1953. Bp. Művelt Nép Könyvkiadó, 125–146. Árvay László: Hányódásom Amerikában

Móra Ferenc: Az aleppói basáról, In: Tápéi furfangosok. Válogatott elbeszélések I. kötet 1962. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó, 322–329. (az írás megjelent még többek között: Elkallódott riportok 1935., Az ember feje nem füge 1981., stb. gyűjteményes kötetek, ill. Detroiti Magyar Újság 1974. jún. 14., 2.)

Dr. Péter László, a Szegedi Könyvtárközi Bizottság elnöke: Jó könyvet minden dolgozó kezébe, In: Délmagyarország 1954. aug. 28., 3.

Rédey Mária: Újabb emigráns emlékiratok. Ács Tivadar: A száműzöttek. 1943., In: Budapesti Szemle LXXII. évf., 266. kötet, (1944), 795. szám, 126–128.; ue. újraközölve: V. Molnár László: Ács Tivadar (1901–1974) művelődéstörténeti-történeti publicista rövid életrajza és főbb műveinek bemutatása, kritikája 2008. Piliscsaba A Magyar Tudománytörténeti Intézet Tudományos Közleményei 30., 45–46.

Várdy Béla: Magyarok az Újvilágban. Az észak-amerikai magyarság rendhagyó története 2000. Bp. Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Nyelv és lélek könyvek, 84–85.

Vasárnapi Ujság 1867. máj. 5. (XIV/18.), 219.

Vasárnapi Ujság 1867. jún. 23. (XIV/25.), 307-308. Közlemények "Árvay László bujdosásá"-ból. Átdolgozta Pákh Albert.

Vasárnapi Ujság 1867. jún. 30. (XIV/26.), 322-323. Közlemények "Egy magyar menekült bujdosásá"-ból.

Vasárnapi Ujság 1867. júl. 7. (XIV/27.), 334-335. Közlemények "Egy magyar menekült bujdosásá"-ból.

Vasárnapi Ujság 1893. máj. 21. (XL/21.), 355-356. Dr. Kovács Dénes: A honvéd-menedékházból.

Veress Sándor: A magyar emigratio a Keleten. Első kötet 1878. Bp. Athenaeum, 116.