Sok szó esett már honfitársainkról, akik hazánk legkülönbözőbb tájairól felkerekedve, az óceán túlpartján keresték és találták meg boldogulásukat. Most essék szó azokról is, akiket bár erős szálak kötöttek szűkebb pátriájukhoz, Szegedhez, mégis az Államokban próbáltak szerencsét. Volt közöttük, akiket a hír szárnya repített messze földre és olyan is, akiket pedig a szükség.
Lapunk 61. számában megismerhették Antos Kálmán orgonaművészt, a szegedi Dóm egyházkarnagyát. Most ismerjék meg feleségét, Simkó Mária zongoraművészt is, akivel együtt, 1947-ben, az Óhazából New Yorkba érkezett.
Édesapja, a hódmezővásárhelyi születésű Simkó Elemér, 1920-tól Szeged város tiszti főügyésze volt, majd a tragikus sorsú Teleki Pál miniszterelnök 1939-ben hódmezővásárhelyi főispánná nevezte ki. Hivatalát Teleki halála után is megtartotta, ám az ország német megszállását követően a németellenes főispán arról önként lemondott. Édesanyja, Simkóné Kertész Mária, – egy zenekedvelő művészlélek, – 1918-ban hangversenyénekesi diplomát szerzett a budapesti Zeneakadémián. Gyakran lépett fel ária- és dalesteken és szívesen tartott előadásokat kedves zeneszerzője, Chopin életéről és művészetéről. A család otthona a szegedi Tisza Lajos körút 27-es számú házban volt. Ott ismerkedett a világgal Simkó Mária.
„Szegeden születtem. Első zenei benyomásokat édesanyám éneklése és főleg nagyanyám zongorajátéka keltette bennem” – írta a harmincas években a Magyar jövő című antológiában. – „A sok régi sárga kotta, mely megúszta a szegedi árvizet, még jobban felkeltette bennem az érdeklődést. Harmadik elemista koromban Pestre kerültem iskolába. Ekkor 9 és féléves koromban édesanyám elvitt a Zeneakadémia [...] gyakorló-tanfolyamára. Itt ismerkedtem meg a hangjegyekkel is. Szerencsém volt, mert a második évben egy Bartók növendék vette át tanításom, [...] s mire elértünk a vizsgákhoz [...] a 30 gyerek közül legjobb voltam. 1928 őszén felvételit tettem a budapesti Zeneművészeti Főiskolán, hol azonnal a II. akadémiai osztályba vettek fel.
Első fellépésem 11 éves koromban volt a pápai nuncius előtt. [...] Németországban töltött egy évem alatt négyszer szerepeltem a nyilvánosság előtt s arra büszke vagyok, hogy minden alkalommal Liszt Ferenc művét zongoráztam. Pesten III. akadémista koromtól kezdve korrepetáltam és tanítottam. 1935. január 7-én Szeged város polgármestere hívott le a Zeneiskolához helyettesíteni, ahol februárban megválasztottak tanárnak.”
Itt találkozott a Zeneiskolában is tanító orgonaművésszel, Antos Kálmánnal, a Fogadalmi-templom egyházkarnagyával. A találkozásból szerelem lett, és a két fiatal 1936. július 5-én összeházasodott. Simkó Mária – bár a tanítás szinte minden idejét lekötötte, – sokat koncertezett Szegeden és Budapesten. Zongoraművészként talán a legemlékezetesebb sikerét az 1938. január 28-i szegedi koncertjén aratta. „A műsor középpontjában Beethoven bravúrosan ifjú B-dur zongoraversenye állott,” – írta a másnapi Délmagyarország, – „amelyet egy kiváló készültségű szegedi pianista, a kitűnő Simkó Mária tolmácsolt nemcsak a biztonság erejével, de az átélés hatásával is. Stílusa, meleg billentése, fölényes muzikalitása nyomán a maga teljes frissességében hangzott fel a mindig újraélő kompozíció. [...] Játékát melegen és lelkesen köszöntötte a hallgatóság.” A szegedi muzsikusok Liszt-emlékhangversenyén is ő vitte el a pálmát, mert „az öntudatos fiatal művésznő kitűnő technikát és lobogó temperamentumot csillogtatott meg zongorajátékában.” Nem csoda, ha a Szegedi Filharmonikus Egyesület koncertjein a kitűnő külföldi muzsikusok, valamint a később szintén az Egyesült Államokban letelepedett pianista Sándor György és a szárnyait bontogató Fricsay Ferenc karmester mellett ott találjuk a nevét.
Ennek ellenére nem elsősorban zongoraművészi tevékenysége, hanem pedagógiai munkássága hagyhatott volna maradandó nyomot Szeged zenei életében. A Szegedi Napló 1935. szeptember 29-i számának Zene-Ovoda című cikkében egyebek mellett ez állt: „A városi zeneiskola Simkó Mária zongoratanárnő megválasztásával abba a kellemes helyzetben van, hogy a zenetanulásnak ezen játékos módszerrel való előkészítő vezetését olyan egyéniség kezébe adhatja, aki erre nemcsak személyénél fogva alkalmas, hanem mint okleveles tanítónő a gyermekekkel való foglalkozásnak pedagógiai és egyéb körülményeinek ismeretével is rendelkezik.” Simkó Mária a zeneóvoda célját így fogalmazta meg: „A zene még inkább, mint a többi művészet, hivatott arra, hogy az emberi lelket felemelje, gyönyörködtesse, nemesbítse. Ezért minden gyermeknek érdemes zenével foglalkoznia. [...] A zeneóvodában heti két órát tölt együtt a vezető tanár a gyermekekkel. Alkalma van megfigyelni, s teljesen kiismerni képességeiket. Ez a heti két óra nem munkával, hanem játékkal telik el. [...] A zeneóvoda amellett, hogy játékos módszerével csak szórakoztatja, de nem fárasztja a gyermekeket, fontos hívatást is tölt be a gyermek zenei tehetségének korai felismerése és a rendszeres zenetanulás számára való célszerű előkészítése által.” A korát megelőző elgondolás és módszer – bár külföldön már útjára indult – hazánkban még ismeretlen volt. Talán ő lehetett az első, aki itthon, Szegeden, útjára indította ezt a nagyszerű kezdeményezést. Csak egy évnek kellett eltelnie s máris a Zeneiskola vizsgáinak kedvencei lettek a zeneóvoda apróságai.
A házaspár szeretett ember és becsült művész volt, nemcsak Szegeden, hanem megyeszerte is. Személyiségüket érzékletesen írta le a Vásárhelyi Reggeli Újság. „Ritka a művészi életben két olyan egymást kiegészítő egyéniség, mint Antos Kálmán és felesége Simkó Mária. A férfi nyugodt bölcsessége mögött rejtőző temperamentum klasszikus magaslatú. Antosné Simkó Mária nőiessége igaz romantikát takar. Művészetének legnagyobb értéke a természetes egyszerűségre való törekvés, ami nem kis feladat.”
A második világháború azonban nem adott időt arra, hogy Simkó Mária megláthassa zeneóvodája eredményeit. A házaspár a német megszállás elől Rómába menekült, majd amikor 1947-ben, Magyarországon Simkó Mária édesapját koholt vádakkal bíróság elé akarták állítani, az Újvilágban kerestek új hazát.
Antos Kálmán Államokbeli életéről rendelkezünk néhány száraz adattal, ám Simkó Máriáról semmit sem tudunk. Vajon folytatta zenei pályáját? Vagy talán egy zeneóvoda megalapításában lelte örömét? Nem tudjuk. Jó lenne, ha találnánk valakit, aki ismerte New York-i életét, művészi tevékenységét és tudatná róla az Óhazát. Tartozunk ennyivel Szegednek, szegedi honfitársainknak.
*
Simkó Mária még csak a pesti Zeneakadémia „gyakorló-tanfolyamá”-nak padjait koptatta, amikor a szegedi születésű Kovács Lili már amerikai földön aratta a babért. Az 1889. november 12-én született színésznő gyermekszereplőként kezdte színi pályáját a szegedi színház akkori igazgatója, Janovics Jenő társulatában. 13 évesen, 1902. október 19-én Az egy görbe napban Tinike szerepében lépett a világot jelentő deszkákra. Alakítása olyan tehetséges volt, hogy ezt követően, rövid idő alatt, alkatához illő szerepek egész sorát játszotta el a szegedi Városi Színház színpadán. Volt szemtelen kisinas, cserfes cseléd és iskolás, matrózruhás nebuló. Utoljára Bródy Sándor: Dadájában Elzaként láthatták őt a szegediek. 1905-ben követte Janovics igazgatót Kolozsvárra, ahol az új Nemzeti Színház megnyitásának is részese lett. Öt évad után elszerződött Erdélyből. Ekkorra már a kamasz leányka csinos szubrett-primadonnává érett. Első énekes-táncos szerepét Kecskeméten játszotta el, majd Miskolc következett, ahonnan a fővárosba, a magyar kabaré atyjának, Nagy Endrének Modern Színház Cabaréjához szerződött. Bár a pesti kabarékban egyre biztosabban megvetette a lábát, primadonna szerepben néhány vidéki színházban – Szabadkán, Székesfehérvárott és Nagyváradon –, valamint Feld papa városligeti Budapesti Színházában még sztárvendégként is fellépett.
Szegedi közönsége ismét, 1921-ben, a Belvárosi Moziban láthatta, a Gyimesi vadvirág és a Túl a nagy Krivánon című szkeccsekben. „Zsúfolt házak frenetikus tapsai kísérik állandóan Kovács Lili dal és táncbetéteit a Belvárosi Mozi előadásain” – lelkendezett a Szegedi Napló. Abban az évben még egyszer fellépett szülővárosában. Nyáron a szintén szegedi Békeffi László truppjával érkezett, és magánszámaival elkápráztatta az alkalmi kabarék pikáns kupléra éhes vendégeit. Legnagyobb sikerét a Japán románc című számával aratta. A japán gésa és a tengerész szerelmi kalandját megéneklő dal utolsó strófája után –
„Nászindulót búg a gerle
Tűzvirágos rózsafán,
És alatta csókba forr a
Tengerész s a kis japán.
Hogy aztán a folytatás is
Vajon olyan jól esett?
Nem tudom, mert itt lezárul
E kis mélabús eset!
Kiderül, hogy mese minden,
S már egyikük sem hiszi:
Hogy minden oly nagy Európában,
Japánban meg pici!”
– valóságos tapsorkán tört ki. Kovács Lili ekkor már a kuplé nagyasszonya volt. 1916-ban így áradozott róla a Színházi Újság: „Külön fejezetet illik szentelni Kovács Lilynek. Neve már jó csengésű a kabarék világában és minden dalnak népszerűséget jelent, ha ő elfogadja éneklésre. Százával ostromolják a kupléírók, és így igazán alkalma van a legjobbak közül választani.”
Nem véletlen, hogy a Nemzeti Színház becsült művésze, Rózsahegyi Kálmán amerikai turnéjához 1926-ban partnerének kérte fel. Vele, és Szemere Gyulával hajózott át a tengeren túlra. Először New Yorkban, a Century Theaterben léptek fel szeptember 12-én a Csuda Mihály szerencséje című darabban, amit a szegedi Zerkovitz Béla zenéjével adtak, majd körútra indultak a magyarlakta nagyvárosokba. A vendégjáték után Rózsavölgyi visszatért Magyarországra, Kovács és Szemere azonban ottmaradt. Kovács Lili a magyar társulatoknál vállalt fellépéseket. Nevét meg is találtuk az Államokban 1933-ban működő Magyar Színész Unió tagjaié között. Sorsát 1938-ig tudtuk követni. Akkor a trentoni Magyar Otthon – Kálvin János Egyház Műkedvelőivel egy Török Rezső írta parasztkomédiában játszott, aztán eltűnt a szemünk elől. Szemere Gyula neve még 1943 decemberében a New York-i Fészek Színház hirdetményén szerepelt, – Szép Ernő: Félkesztyű és Harmath Imre: Különös játék című darabjaiban lépett fel, – majd őt is nyom nélkül elnyelte az Újvilág.
*
Sok újságot kellett végigböngésznem addig, míg hőseim sorsa feltárult előttem. Hittem is a kinyomtatott szónak, amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy a sajtó sem tévedhetetlen! Az 1937. február 12-i Délmagyarország ugyanis rövid hírt közölt egy szegedi születésű színésznőről, Szondy Biriről. Csakhogy hiába kerestem születése nyomát a szegedi matrikulákban – nem találtam! Nem csoda, hisz Biri nem Szegeden, hanem Békéscsabán született 1916. június 25-én, és nem Szondy, hanem Szotyori Biri néven. Ám, miután gyermekkora Szegedhez kötődött és élete során Amerikát is megjárta, története illik az Újvilágot járt szegediek sorába.
Biri édesapja, aldobólyi Szotyori István tanító volt, aki gyermeke születése után Szentesre, majd Szegedre került s itt a Maros utca 35. szám alatti házban lelt otthonra. Így Biri, a ma Tömörkényről elnevezett iskolában, az Erzsébetben fejezhette be Szentesen megkezdett tanulmányait. A tehetséges, gyönyörű külsővel, rendkívüli ének- és tánctudással rendelkező leányt a színészi pálya vonzotta, ezért elvégezte a Városi Színház görliskoláját és leszerződött Tolnay Andor kaposvári társulatához táncos-énekes naivának. Azonban egy dívához nem illett a komikus hangzású Szotyori név, ezért művésznévnek felvette a regényes és jól csengő „Szondy” nevet. Nem töltött sok időt a vidéki színházban. Tehetségére felfigyeltek a fővárosban is és 1939-ben már a budapesti színpadokon csodálhatták sugárzó tehetségét. A Városi Színház, az Erzsébetvárosi Színház, az Operettszínház és az Új Magyar Színház kínálta meg jobbnál jobb szerepekkel. Eközben a Revüpalotában, a Kamara Varietében és az 1942-43-as szezonban a debreceni teátrumban is fellépett. A legjobb színészek is szívesen játszottak vele. Latabár Kálmánnak kedvenc zenés-táncos partnere volt. Sikerei és szépsége hamar felhívták rá a filmesek figyelmét. A Magyar Film című újság szerint próbafelvétel nélkül, egyenesen a színpadról hívták a kamera elé. Jelentős szerepet kapott két filmben is: a Kölcsönkért férjekben és A láp virágában. Ez utóbbiban alakítását a kritika nemes egyszerűséggel csak így minősítette: „kiválóan jó!”
A háború azonban megtörte felívelő karrierjét. A lerombolt országban játéklehetőségei beszűkültek, ráadásul a vérontás végén, 1945-ben felállított szakmai Igazolóbizottság három hónapra letiltotta őt a színpadról, s ezzel megbélyegezte. „Büntetése” leteltével a szegedi – akkor már – Állami Nemzeti Színháztól kapott szerződést. De nem csak onnan! 1947. január 5-én a Délmagyarország azt a hírt repítette világgá, hogy amerikai turnéja miatt Szondy Biri lemondta szerepét a Leányvásárban és más darabokban is. A turnét azonban letiltották, így Szegeden nem maradtak el előadások, és nem lettek gazdátlanok a primadonna meg a szubrett szerepek. De az akkor még csak 31 éves színésznő valóban tehetséges lehetett, mert rövidesen ismét a fővárosban, az Operettszínház színpadán találtuk őt. Ám 1948-ban már elfogyott a levegő az operett műfaja körül. A „fordulat éve” volt, a kommunista hatalomátvétel ideje. Szondy Biri megérezhette, hogy maga és műfaja számára Magyarországon nem sok jövő vár. Amíg még lehetett, elhagyta az országot és Kanadában telepedett le. Ott még Torontóban és Montrealban néhányszor fellépett, aztán átköltözött az Államokba.
1954 márciusában a New York-i White Hallban Zilahy–Heltay Magyar Vígszínházában Farkas–Bródy: Pünkösdi rózsájában, majd októberben a Pittsburgh-i Magyar Házban a Fehér menyasszony című operettben lépett fel. A következő évben ismét elfogadta Zilahyék felkérését és októberben Pittsburghben Huszka–Martos: Kék Duna keringőjében ismét színpadra lépett. Itt meglepetés érte, mert színpadi partnerében Veszely Pált, a szegedi Városi Színház táncoskomikusát ismerte fel. Talán ezért is mondott igent egy újabb Huszka operett, az Erdélyi rózsa november eleji New Brunswick-i bemutatójára. Ezzel az előadással azután november végéig turnézott az együttes.
Később már nem találtam Szondy Biri amerikai fellépéseinek nyomát. Csak annyit tudunk róla, hogy a kilencvenes évekig Florida volt az otthona, mígnem a honvágy a rendszerváltás után hazahozta Magyarországra. S bár Budapesten élt, szülővárosáról sem feledkezett el. A Békéscsabai Városi Nyugdíjas Egyesület javára alapítványt hozott létre. Hazatérte után még húsz év adatott neki szülőhazájában. 2010. január 3-án hunyt el. Sírjára, halála napján, a békéscsabai nyugdíjasok tesznek minden évben virágot.
*
Három művész, három sors. Kit a szerencse, kit a szükség sodort messzire. „Föl-földobott kő” – írta Ady. Három kő. És csak egy hullott vissza arra a földre, amelyből vétetett...
A cikkben szereplő amerikai magyar színházi adatok forrása Bodó Ibolya Amerikai magyar színjátszás című könyve.
Sándor János
|