A fenti mondatot Nagy Endre, a neves konferanszié és színigazgató mondta 1930 decemberében, amerikai előadó körútjáról visszaérkezve. Vajon mire alapozta e kijelentését? Kikkel találkozhatott, hogy erre a meghökkentő következtetésre jutott? Ha kíváncsi vagy rá kedves Olvasóm, kövess engem múltbeli, újvilági kalandozásomban és megtudhatod.

„Első előadásom után a Gipsy Camp-ben, e bájos magyar csárdában, – melyet kitűnő cigánya és magyar konyhája New York egyik divatos mulatóhelyévé avatott, – egy kis baráti vacsorára odagyűlt mindenki” – mesélte a hazatért Nagy Endre. – „Ott énekelt szívességből egy dalt Hajós Mici, ott ült rajongó amerikai férjével Keleti Juliska.”

Őrzi még valaki Hajós Mici emlékét? Tudják még ki volt ő? Rózsahegyi Kálmán, a kitűnő színész, 1926-os amerikai turnéja után ezt nyilatkozta a Pesti Hírlapnak: „Hajós Mici egy fogalom Amerikában. Röviden a közönség csak Mizzi-nek hívja, még a plakátokon is így hirdetik. Az a darab, amiben ő játszik, biztos siker. Neve öles betűkkel van kivilágítva a Broadway-n. Ez nagy dolog Amerikában, akit az amerikai így reklámoz, az dollárt jelent neki.”

A budapesti Az Újság írta róla 1928. április 11-i számában: „A Broadway egyik előkelő színházában a Casino Theater-ben Hajós Mici játssza a Csitrit, Madcap címen, persze alaposan amerikai ízzel, táncokkal tarkítva. Telt háza szokott lenni.”

Hajós Mici, az amerikai „fogalom”, Budapesten született 1888 februárjában. Színészi diplomát 1908-ban, Rákosi Szidi magániskolájában kapott, énekelni Szörényi Bellától tanult. Fiús külsejével, törékeny alkatával, vörös hajával, üde, pajkos elevenségével a fiatal leány Pesten nem tudta felhívni magára a figyelmet. Szerződést ugyan kapott – a Magyar Színházban a Gyurkovics lányokban és Bródy Sándor A dadájában lépett színpadra –, de csak másodhegedűs maradt. Ezért szerencsét próbálni Bécsbe ment és ott a Ronacher Theaterben egy könnyű kis operettben nagy sikerrel debütált.

A csinos, tehetséges leány feltűnt egy amerikai színházi ügynöknek, aki a tengerentúlra szerződtette, ahol fél év nyelvtanulás után lépett először színpadra. Az 1911-12-es szezonban A forrás tündére című bécsi operett címszerepét énekelte – angolul. Sikeres alakításával New York, Chicago, San Francisco, New Orleans, Omaha és még számos más nagyváros színpadain is fellépett. Kezdetben magyar temperamentumáért a „the paprika primadonna”, elragadó fiatalságáért a „baby star” becenevet kapta az amerikai közönségtől. Az államokban ő vitte diadalra a nagy európai operett sikereket: Lehár Ferenc, Fall Leó, Kálmán Imre, Strauss Oszkár műveit. Ekkor már egyszerűen csak „Mizzi”-nek becézték. 1915. április 4-én a St. Louis-i Olympic Theatre-ben az amerikai Magyar Nemzeti Színház vendégeként eljátszotta Kálmán Imre: Cigányprímásának Sári szerepét. A húszas években férjhez ment Boyd Marschal drámai színészhez és 1934-ben, több mint két évtizedes felejthetetlen Brodway sikerek után lelépett a színpadról.

A másik említett hölgy, Keleti Juliska, – mint a Somogyi-könyvtár Vasváry-gyűjteményében lévő amerikai magyar újság írta, – „a boldog békevilág amerikai és óhazai kedvenc primadonnája” volt. A magas, karcsú, különös női varázzsal rendelkező színésznő Miskolcon született 1885. augusztus 4-én. Még alig töltötte be 16-ik életévét, amikor Krémer Sándor vidéki társulatában színésznek állt. A kitűnő énekhangú, dekoratív díva tehetségének híre hamar elterjedt, és a Magyar Színház szerződéssel kínálta meg. Zenés darabok vezető szerepeiben azután gyorsan meghódította a főváros közönségét. És meghódított egy gazdag földbirtokost, Mahr Nándort is, aki hamarosan feleségül vette. Mahr maga is vonzódott a színészet iránt és alkalmanként fellépett Nagy Endre kabaréjában, a Bonbonniere-ben. Amikor a Magyar Színház a zenés darabokról a prózai előadásokra tért át, Keleti Juliska is oda szerződött és a parányi színpadról is elnyerte a közönség kegyét. Az 1907. év nyarára, – mivel a nyár a kabarék holtszezonja, – Krecsányi Ignác színigazgató, a Budai Színkör bérlője, vendégszereplésre nyerte meg a sikeres sanzonettet.

Ekkor már a házastársak válófélben voltak. Így azután Juliska el is költözött Budára, az Alkotás utcába, éppen abba a házba, ahol a színészetet az írással felcserélő Rozsnyay Kálmán is lakott. Ő mutatta be a színésznőnek a tehetséges ifjú poétát, Kosztolányi Dezsőt. A forró nyár hamar lángra gyújtotta a fiatalok szerelmét. A légyottok helye Rozsnyay lakása volt. Ám amilyen váratlanul lobbant fel a szenvedély, olyan hirtelen ki is aludt. „Júlia nagysádot nagy sikerek után – teljes diskreciót kérek – ott kellett hagynom” – írta Kosztolányi szeptemberben barátjának. A valóság azonban valószínűleg az, hogy „Júlia nagysád” hagyta ott ifjú lovagját. A szerelmi kalandra Kosztolányi költészetében e beszédes sorokkal záruló, Fekete Vénusz című, három versből álló ciklus emlékeztet:

S én, a bolondok közt a legbolondabb
a trónja talpát rázom mérgesen.
S búsult tüzével a hűlt üstökösnek
Feltépem a szívem – egy nagy, vörös seb –
S eléje vágom maradék eszem.

A flört után Juliska még szült egy leányt férjének, majd útjaik végleg elváltak. Mahr teljesen elszegényedve 1922-ben elhunyt, ő pedig tovább folytatva ragyogó karrierjét, a kabaré pódiumáról visszatért a színházak világot jelentő deszkáira. Részese volt 1908-ban a Vígszínház legnagyobb operett sikerének, a Tatárjárásnak – ez Kálmán Imre első operettje s ő játszotta Riza grófnőt –, és jutott neki bőven babér a Városligeti Színkörben is. Azután a tízes évek elején, sikerei csúcsán, váratlanul áthajózott az Újvilágba.

Miután a nyelvet megtanulta, Amerikában a legelőkelőbb színpadok kínálták meg szerződéssel. „Népszerű híresség a kitűnő Keleti Juliska,” – írta Incze Sándor, a Színházi Élet főszerkesztője – „akinek fellépéseit ragyogó, vakító villanylámpás hirdetésekkel tudatja színháza.” Nem hanyagolta el a magyar társulatokkal való kapcsolatát sem. 1913 novemberében a New York-i Magyar Színtársulat felkérését fogadta el, 1914-ben fellépett a New York-i Rákóczi Betegsegélyző Egylet jótékonysági estjein, 1915 januárjában pedig, a clevelandi Magyar Nemzeti Színház előadásában vállalt el egy szerepet.

1924-ben hazalátogatott és augusztustól a Fővárosi Operettszínházban vendégszerepelt. Később visszatért az Államokba és tovább aratta színházi sikereit. Magánélete is sikeres volt. 1928. december 19-én Honoluluban férjhez ment E. D. Fuller ügyvédhez, a Warner-Quinlau Olajtröszt elnökéhez. Alkalmi kapcsolata a magyar együttesekkel később sem szakadt meg. Utolsó magyarnyelvű fellépésére 1951. februárjában New Yorkban került sor. A Carl Fischer Center Hallban Békeffy Lászlóval adott közös estet. 1908-ban, Budapesten született leánya szintén Thália papnője lett. 1927-ben, a Little Art Theatre-ben Clair Mahr néven lépett színpadra.

Keleti Juliska sikerei csúcsán így nyilatkozott egy magyar újságnak: „Amíg az angolt megtanultam úgy, hogy színpadra mehettem, sokat kínlódtam, sokat nélkülöztem. Most megvan mindenem. Boldog vagyok, csak egy hiányzik: Magyarország.” New Yorkban halt meg 1972. január 1-én.

De olvassuk csak tovább Nagy Endre fentebb már idézett nyilatkozatát. „Sok kitűnő művésszel találkoztam odakint. Putty Lia, Korda Mária, Gyenge Anna, mind meleg vendégszeretetben részesítettek.” Micsoda névsor! A szépséges Putty Lia és Korda Mária az amerikai némafilmek csillagai voltak. A csodás hangú, gyönyörű székely leány Gyenge Anna, meg az Újvilág, Anna Roselle néven ismert operadívája!

A tündérszép Erdély szülötte Gyenge Anna, Kézdivásárhelyen látta meg a napvilágot 1894. március 20-án. Iskoláit Kolozsvárott és Csíkszeredán végezte. Erről 1933-ban a Szegedi Naplónak így nyilatkozott: „Csíkszeredában tanárnőim azt tanácsolták, legyek színésznő. És lám, nagyjából meg is fogadtam tanácsukat, operaénekesnő lettem.” Hajdani iskolatársnői mesélték, hogy tanárnői nem szívesen nézték a roppant eleven kislány féktelen temperamentumát. Nem is tűrte sokáig az iskola fegyelmét és 1908-ban, – 14 évesen! – Pestre került Rákosi Szidi legendás színésziskolájába. Szerencséje volt, mert Szidi mama fia, Beöthy László, a Király és a Magyar Színház akkori igazgatója a növendéket igen tehetségesnek találta és Medgyaszay Vilma mellett vele is eljátszatta a János vitézben Iluska szerepét. A nagy reményekkel kecsegtető tehetséget 1911-ben Krecsányi Ignác színigazgató temesvár-budai társulatához szerződtette. Anna ekkor ismerkedett meg Rosner Dezső bankárral, akihez 1912-ben hozzáment, s akivel elhagyva színházát, Amerikába szökött.

Nem sokáig volt színház nélkül a tengeren túl sem, mert New Yorkban, Heltai Árpád Állandó Magyar Színházában már 1912. december 22-én a Leányvásárban színpadra lépett. S bár 1913-ban és 1915-ben New Yorkban az Önképző Egylet műkedvelőivel is szerepelt, 1917-ig Heltai társulatánál töltötte be a primadonna szerepkört. Míg operettekben sorra aratta sikereit, férje anyagi és a színház tehetséges karmestere Serly Lajos szakmai segítségével folyamatosan képezte hangját. Énektanulmányai oly remek eredményre vezettek, hogy állandó fellépője lett a Radio City Music Hallnak. Valószínűleg itt ismerkedett meg Antonio Scottival a világhírű baritonistával, aki hozzásegítette, hogy a Metropolitan Operában próbát énekeljen. A meghallgatás sikerült, és Anna, – aki akkor már felvette az Anne Roselle nevet – 1920. november 1-étől kétéves szerződést írt alá. December 4-én már debütált is a Bohémélet Musettejeként. A MET-ben ugyan csak kis szerepeket énekelt, de ezzel a háttérrel már egycsapásra keresett szoprán lett a világ operaszínpadjain. Miután szerződése lejárt, csatlakozott Scotti társulatához és széles repertoárját egész Amerikában kamatoztatta. „Az óriási közönség frenetikus tapsaira újra és újra megjelent Anne Roselle, a mi Gyenge Annánk” – írta büszkén az egyik New York-i magyar folyóirat. „Ha ma népszerűségi versenyt rendeznének, Gyenge Anna nyerné meg az első díjat.”

1925-ben Európába jött és öt évre Drezdába szerződött. Állandó színháza mellett Bécs, Párizs, Varsó, Prága, Berlin, a milánói Scala, sőt Kairó ünnepelt sztárja volt. A Magyar Királyi Operaházban 1926 és 1933 között rendszeresen, 1936-ban és 1938-ban alkalmanként vendégszerepelt. Ezért repertoárjába a Hunyadi László Szilágyi Erzsébetjét is felvette. A szegedi Városi Színházban 1933. április 21-én láthatták őt, a Pillangókisasszony címszerepében.

1929-ben visszament Amerikába, ahol 1934-ig szerződés kötötte Philadelphiához. Ott részese volt két jelentős bemutatónak: 1931-ben Berg Wozzeckjében Máriát, Richard Strauss Elektrájában a címszerepet énekelte. Szerződése alatt európai kötelezettségeinek is eleget tett. Férje származása miatt 1938 után a kontinensen már nem vállalt szerepet, ám Amerika-szerte még 1946-ig énekelt operákban és koncerteken. Prózai színpadon utoljára 1941. november 1-én lépett fel. New Yorkban, a Yorkville Casinoban részt vett Az Ember című magyar hetilap első megjelenésének 15. évfordulójára rendezett gálaműsorban.

1946 után már csak énektanítással foglalkozott. Előbb New Yorkban, majd férje 1956-ban bekövetkezett halála után Philadelphiában tanított és élt. Ott is hunyta le szemét egy idősek otthonában, 1989. július 21-én.

A siker babérja azonban nem mindenkinek terem. Szomorú példa erre Szabó József Elemér élete, amelyről még a színházi adattárak is csak igen keveset tudnak, s kinek neve végleg eltűnt a fukar feledés mindent beborító homályában. A Miskolcon, 1857. június 16-án született, csengő, tenor hangú énekes a kolozsvári színházban debütált 1877-ben, de a következő esztendő már Temesváron találta az Aradi Színügy-gyámolító Egylet társulatában. A nyugtalan természetű ember azonban ott sem bírta sokáig és 1880-tól a következő évtizedben sorra járta Szabadka, Kecskemét, Szolnok és az ország többi nagyvárosának színpadjait. 1896-ban azután merész lépésre szánta magát. Moszkvába ment, ahol hamarosan a Paradise Theater-nek dédelgetett kedvence lett. Magyarországon legközelebb 1901-ben bukkant fel – a budapesti Operaház kórusában. Három megalázó, küzdelmes évet töltött el ott, majd 1904-ben, feleségével Dobay Lidi színésznővel és két fiával, jobb szerződés reményében kivándorolt Amerikába. Eleinte különböző staggione-társulatok tenoristájaként sikereket aratott, ám hangja csengése és szerencséje addig fogyott, míg végül szerződés nélkül maradt. Mivel a színházak már nem keresték, énekesnek állt a Little Hungary nevű vendéglőbe. Sokáig az ő hazai nótái csábították be a honvággyal küzdő vendégeket ebbe a New York-i magyar kocsmába. Ám hangja végül ehhez is kevés lett, s hogy megkeresse a mindennapi kenyeret, cigarettát meg szivart árult ott, ahol nemrég még ő volt a sztár. A jótékony halál 1929. május 26-án vetett véget keserű sorsának.

Mielőtt kedves Olvasóm, eltűnődnél a céda szerencse szeszélyes játékán, jussanak eszedbe a nagy tragika, Jászai Mari szavai: „Közös színészi sors! Jónak, rossznak egyaránt! Minden színész, aki lelép a színpadról, már csak tavalyi felhő.”

Ezt igazolja Gerster Etelka énekesnő személye is, kinek neve – bár Európa-hírű volt, – mégis kihullott a hálátlan utókor emlékezetéből. Etelka Kassán egy jómódú mérnökcsaládba született 1855. június 25-én. A tanítóképzőt végezte, amikor 1872. március 26-án fellépett egy műkedvelő Ernáni előadásban. A nézők között ott volt Hellmesberger József hegedűművész, a bécsi konzervatórium igazgatója is, aki elragadtatva hallgatta a tálentumos leány „pompás, magas szopránját” és a szülők beleegyezésével hasonló korú lánya mellé Bécsbe vitte, ahol Mathilde Marchesi asszony képezte tovább hangját. Gerster kisasszony a szerencsével sem állt hadilábon, mert a konzervatórium növendékkoncertjén tehetsége feltűnt Carlo Gardini impresszáriónak, aki ettől fogva fellépéseinek szervezője lett. A császárvárosban 1875-ben lépett először színpadra a Traviatában, és egycsapásra meghódította a bécsieket. Abban az évben Kassára is hazalátogatott. Érkezését a Kassa és Vidéke 1875. március 23-i száma e sorokkal harangozta be: „E ritka szép tehetségű énekesnő, dalegyletünk s több műkedvelő közreműködésével hangversenyt rendez a Casino nagytermében. Bécsi lapok bírálata nyomán indulva minden esetre, élvezetes hangversenyre számít hatunk; s hisszük is, hogy városunk tömeges megjelenéssel fogja szülöttében önmagát tisztelni.”

A bécsi siker jó ajánlólevél volt. Szerződést kapott a velencei La Fenice Színháztól, ahol 1876. január 8-án a Rigoletto Gilda szerepében mutatkozott be. Az előadáson jelen volt Verdi is, aki elragadtatottan nyilatkozott a magyar szopránról. Ezután már nyitva állt Európa összes operaszínpada Gerster Etelka előtt. És Carlo Gardini élt is a lehetőséggel s a legjelentősebb európai operákhoz utaztatta a briliáns koloratúr tehetséget. Párizs, Madrid, Marseille, Genova, London és Berlin voltak turnéjának főbb állomásai. 1877 áprilisában Budapesten, a Nemzeti Színházban is fellépett – akkor még ott játszották az operákat – Donizetti, Bellini és Thomas zenedrámáiban. Ez utóbbi Hamletjében Opheliát énekelte. Alakításáról elragadtatottan áradozott a Fővárosi Lapok kritikusa: „Opheliája olyan ábrázolás volt, amelyhez drámai művésznők is gratulálhatnának. [...] Róla van elég írnivaló akkor is, ha friss hangjáról, művészi énekéről, ragyogó koloratúrájáról egy szót se szólunk. De a szerep drámáját még sohase láttuk oly egyszerű igazsággal kifejezve, mint e rokonszenves fiatal leánytól. [...] Az énekbravúrja nem az egyedüli cél nála; eszközül használja azt is, hogy kifejezze vele még jobban bensejének megzavart világát. Bámulni való lenne egy fiatal lánynál a drámai érzék ily fejlettsége, ha a kiváló tehetségek istenadománya meg nem magyarázna mindent.”

Budapest nem csak sikerei miatt volt számára különösen kedves, hanem magánélete miatt is. Ugyanis 1877. május 17-én Pesten ment férjhez Carlo Gardinihez. A házaspár a következő évben Amerikába ment, hogy Etelka, most már Gerster-Gardini Adelheid néven, New Yorkban folytassa énekesnői karrierjét. Az új földrész zenerajongó közönségének 1878. november 11-én Bellini: Alvajáró című operájában mutatkozott be. Amina szerepét énekelte, és hatalmas sikert aratott.

Ekkor már orvos bátyja, a Kassán 1848-ban született Gerster Árpád, négy éve New Yorkban élt, mint a német kórház sebésze és szülésze. Katonai szolgálata alatt emigrált Bécsből a tengeren túlra. Ennek ellenére 1894-ben kitüntették a Ferenc József Rend lovagkeresztjével, amit nyomban vissza is küldött az adományozónak. 1910-ben a Columbia Egyetem a sebészet tanárává nevezte ki. Hivatása mellett jelentős társadalmi szerepet is vállalt. Tíz évig ült a New York-i Magyar Társulat elnöki székében. 1923-ban érte a halál, New Yorkban.

Etelka nagybátyja, az 1825-ös, ugyancsak kassai születésű Gerster Antal szintén az amerikai metropoliszban élt. A szabadságharc honvédőrnagyaként a világosi fegyverletétel után menekült az Újvilágba. Mérnökként részt vett a brooklyni függőhíd építésében és az amerikai polgárháborúban, ahol előbb utászőrnagy majd tüzérezredesként szolgált. 1864-ben szerelt le, és hosszú ideig New Yorkban élt, majd a napfényes Kaliforniába telepedett le s ott is halt meg San Joséban, 1897. június 2-án.

Gerster Etelkát megelőzte híre az operakedvelők körében, így pályája töretlenül ívelt felfelé az amerikai kontinensen is. Még legnagyobb riválisa, Adelina Patti is kénytelen volt meghajolni kivételes művészi képességei előtt. De nemcsak énekesként volt sikeres, hanem zenepedagógusként is. Ugyanis 1880-tól énekmesterként tevékenykedett a New York-i Zeneakadémián. Magyarságát az Államokban sem felejtette el. 1881-ben egy Budapestre írt levelében azt írta, hogy szeretné New Orleansban színre hozni Erkel: Bánk bánját. Álma azonban nem valósult meg, mert a következő évben Moszkvában és Szentpéterváron turnézott, s mire visszatért onnan, szándéka feledésbe merült.

Sikerei váratlanul értek véget. Egyes életrajzírói szerint gyermeke születése után hangja megfakult, ezért 1896-ban lelépett a színpadról, visszatért Európába és Berlinben énekiskolát nyitott. A századforduló után férje birtokán a Bologna szomszédságában lévő Pontecchioban telepedtek le, ahol ő nagyhírű énekakadémiát alapított, Carlo Gardini pedig, 1910-ben bekövetkezett haláláig, az Egyesült Államok bolognai konzulja volt. Itt érte a halál Gerster-Gardini Etelkát is, 1920. augusztus 20-án.

Vajon megvan-e még a sírja? S virágot tesz-e rá még valaki?

Sándor János