Nyilván senki történész számára nem okoz meglepetést az a megállapítás, hogy a magyar amerikás múlt csodálatos kincsesbányája, a szegedi Somogyi-könyvtárban őrzött Vasváry-gyűjtemény végtelen mennyiségben tartalmaz adatokat azok számára is, akik éppen NEM az amerikai magyar történelem részleteit kutatják! Az óceánon túli magyarság számos tagja ugyanis korábban-későbben megfordult a világ egyéb tájain is, így a viselt dolgaikról máshol fönnmaradt információkat mindig érdemes egybevetni az amerikai adatokkal.

Nos, a magyar-olasz kapcsolatok 1945 utáni történetében is van jónéhány olyan személyiség, akinek a története amerikai vonatkozásokat is tartalmaz. Az alábbi két esetben kifejezetten a Vasváry-gyűjtemény segítségével sikerült a római forrásokat kiegészíteni, töredékes adataikat tágabb keretbe foglalni.

Magyar Sándor

A pártállami diktatúra kiépítése során különleges konfliktushelyzet alakult ki Rómában, a Via Giulián, ahol a Falconieri-palotában két intézmény lakott egymás mellett: a Római Magyar Akadémia (RMA) és a Pápai Magyar Egyházi Intézet (PMI). Előbbi 1950. január 1-től a külügyminisztérium kezelésébe került, eredeti tudományos és kulturális tevékenységét felszámolták és a szocializmus építése demagóg propagandájának lett szimpla szócsöve. (Ebben szerepet játszott az a tény is, hogy a hatalomból kiszorított Olasz Kommunista Párt örömmel vette, hogy a szovjet tömb országai kulturális intézményeinek rendezvényein "pótlólagos" politikai nyilvánossághoz jutott.) A Pápai Magyar Egyházi Intézet viszont az 1948 karácsonyán bebörtönzött, majd elítélt Mindszenty József esztergomi érsekkel vállalt szolidaritást, így tagjai ellenségnek minősültek, sőt, a kommunista diplomácia hamarosan kísérletet tett a PMI teljes felszámolására. Ez a törekvés azonban nem járt sikerrel, mivel az olasz állami szervek (elsősorban a rendőrség) - aligha függetlenül a politikai viszonyoktól - a papi intézetet támogatták, és biztosították számára az ingatlan szabad használatát.

A követség nevében az RMA-t irányító fiatal kommunista diplomata, Kalmár György - aki bizonyára úgy érezte, a klerikális reakció elleni osztályharc frontvonalába érkezett a Via Giuliára - korabeli jelentéseiben megpróbálta érzékeltetni azt az abszurd helyzetet, miszerint a magyar állam intézményének területén rendszeresen olyan személyek tartózkodnak, akik disszidálásukkal, nyilatkozataikkal és magatartásukkal világosan jelezték az ugyanezzel az államhatalommal való teljes szembenállásukat. Az ellenfél minősítése természetesen nem objektív tényeken alapult, hanem a helyzetből fakadt: így jelenthette ki, hogy az intézet mindeddig "a bentlakó fasisztáknak és rendőrügynököknek szabad garázdálkodási területe volt". A kaput ugyan zárva tartották, de aki azt mondta, hogy a második emeletre, a papi intézetbe megy, azt - "Kardos volt igazgatónak a kerületi rendőrkapitánysággal való megegyezése értelmében - akadálytalanul beengedték". Valószínű, hogy Kalmár, aki csak a háború után lépett külügyi szolgálatba, nem minden részletében ismerhette a római helyzetet, így nem személyes tapasztalatai, hanem követségi kollégáinak tájékoztatása alapján írta a következőket: "tekintettel arra, hogy ezek a személyek csaknem kivétel nélkül disszidensek, fasiszta kémek és rendőrügynökök voltak (főleg Hlatky Endrét, Magyar Sándort értem ezalatt), érthető, hogy az épületből az elmúlt években a papi irányítás alatt működő magyarellenes, fasiszta szervezkedésnek egy központi helyisége lett."

Mivel 1948 után mindenkit, aki szembenállt a pártállami diktatúra ideológiájával és napi politikájával, "fasisztának" nevezett a hivatalos propaganda, így a fentiekből természetesen nem a jelzők és a minősítések az érdekesek, hanem az a tény, hogy egy Magyar Sándor nevű emigráns Rómában tartózkodott ebben az időben. Más korabeli források is említik őt. Föntebb szóba került Kardos Tibor egyetemi tanár neve. Nos, a Római Magyar Akadémia addigi igazgatóját 1949 végén "legendával" hazarendelték Magyarországra és már nem engedték vissza az olasz fővárosba. Sokan úgy tudták (tévesen), hogy az államvédelmi hatóság letartóztatta az itáliai humanizmus kiváló kutatóját. Sőt, egy korabeli titkos ügynöki jelentés szerint állítólag jobboldali emigránsok is küldtek haza Magyarországra névtelen, rágalmazó feljelentéseket róla, "mint Kardos esetében Magyar Sándor nyíltan bevallotta, hogy Kardost ők juttatták az Andrássy útra".

Ez utóbbi állítás valójában nem volt igaz: nincs nyoma ilyen feljelentésnek, amiként az itthon tartott Kardos Tibort sem tartóztatta le a politikai rendőrség. Nem tudjuk, milyen célt szolgálhatott a fenti rágalom terjesztése Magyar Sándorról, akit egyébként Rómában is "az óceánrepülő" néven emlegettek. Így azt könnyű volt kideríteni, hogy a neves sportemberről van szó, a híres Justice for Hungary repülőgép navigátoráról. 1931. július 16-17-én Endresz György pilótával leszállás nélkül átszelték az Atlanti-óceánt, és az addigi próbálkozók közül a legmélyebbre jutottak az európai kontinens belsejében. Magyar Sándor a nevezetes út részleteiről többek között Álmodni mertünk (Bp. 1941) című önéletrajzi munkájában számolt be a hazai közönségnek. A revíziós propagandát hatékonyan szolgáló, nagyszerű sportteljesítmény természetesen komoly nemzetközi ismertséget és tekintélyt szerzett a légi navigátornak.

De hogyan került az "óceánrepülő" a háború idején Olaszországba? Nos, erről a Vasváry-gyűjtemény segítségével sikerült információt találnom. Vasváry Ödön ugyanis annak idején eltette Weber Tibornak az Amerikai Magyar Népszava hasábjain 1950. február 15-án megjelent cikkét, mely ezzel a címmel jelent meg: A "Justice for Hungary" hőse Amerikába érkezett. A két legelső magyar óceánrepülő közül életben maradt Magyar Sándor nyilatkozik az Amerikai Magyar Népszavának. Nos, ebben az interjúban Magyar Sándor így emlékszik vissza viszontagságaira: "A német megszállás alatt, mikor a názik [sic!] halálra kerestek, [...] sikerült egy repülőgépen a Földközi tengeren keresztül Olaszországba menekülnöm. Ez mint repülőteljesítmény, nem volt hasonló az óceánrepüléshez, de annál inkább bővelkedett izgalmakban és kockázatban is. A német jelzésű géppel repültünk át három hadszinteret Európában, 1945 februárjában, a háború utolsó szakaszában. Azóta éltem keserü DP-sorsom [displaced person = tkp. hontalan]; voltam az UNRRA és az IRO (International Refugee Organization) [amerikai segélyszervezetek] kötelékében. Szerencsésebb helyzetben voltam, mint sokszázezer menekült honfitársam, amit persze főleg az angolszász világban eltöltött éveknek és ottani barátaimnak köszönhettem..."

Szintén Vasváry Ödön őrizte meg Prattinger Ferenc újságíró cikkét, aki Detroitban interjúvolta meg az "óceánrepülőt" 1953-ban. Magyar Sándor neki ís úgy nyilatkozott, hogy "[é]n egy tábornokkal az utolsó percben repültem le Rómába a tábornok privát gépén az oroszok bevonulása előtt. [...] Olaszországban az IRO-nak dolgoztam egy ideig, az Amerikába vándorolt és Olaszországban élő hontalanokat rostálgattuk az amerikai hatóságok embereivel s végül magam is kijöttem, mint hontalan három évvel ezelőtt s azóta New Yorkban képviselek egy olasz selyemáru céget..." Sőt, Vasváry maga is megemlékezett egy cikkében Magyarról 1971-ben a Szabadság című lapban, megemlítve, hogy "[a] második világháború végéig Magyarországon élt, majd 1950-ben átjött az Egyesült Államokba és New Yorkban egy elegáns nyakkendő üzletet nyitott a Madison Avenue-n. Visszavonultan él, nem hallani róla. Most - reméljük, teljes egészségben, - 73 éves". (Megjegyezhetjük, hogy az amerikai magyar emigráció - önkéntes adatszolgáltatáson alapuló - lexikonában csak az 1963. évi kötetben szerepel, azután már nem.)

Óceánrepülés és olasz selyemnyakkendők - egy érdekes élet szélső pontjai. Mozaikkockák, amelyeket a Vasváry-gyűjtemény révén sikerült egy nagyobb - de sok pontján persze még mindig hiányos - történelmi tabló megfelelő helyére illeszteni.

Vajta Ferenc

A háború után tevékenységét újraindító római magyar követség rendszeresen küldött haza jelentéseket úgy a baloldali, mint a jobboldali emigránsok tevékenységéről. Papp Álmos ügyvivő 1947 márciusában arról értesítette Gyöngyösi János külügyminisztert, hogy Ausztria francia zónájából "az exponált és keresett jobboldali volt politikusok" igyekeznek szétáramlani, így Rómába érkezett Virtsologi Rupprecht Olivér, és itt igyekszik letelepedni Vajta Ferenc is. Arra figyelmeztetett, hogy az eddig jobbára "politikamentes" emigránsok között ezek a személyiségek esetleg zavarokat okozhatnak.

A figyelmeztetés helyénvaló volt, de végül a helyzet másként alakult. Amiként azt legújabban Gerald Steinacher tárgyalja Nazis auf dem Flucht. Wie Kriegsverbrecher über Italien nach Übersee entkammen című könyvében (Innsburck-Wien-Bozen, 2008),Vajtát, a Szálasi-rezsim bécsi főkonzulát egy időre letartóztatták Rómában, és hamarosan el kellett hagynia Itáliát. Bizonyosnak tekinthető hogy a hidegháború kezdetén a bolsevizmus elleni harcban hirhedtté vált újságírót beszervezte a CIC (Counter Intelligence Corps - az amerikai katonai titkosszolgálat). Fontosak voltak a náci főbűnösöket a tengeren túlra mentő katolikus segélyakciókkal való kapcsolatai is, továbbá a Franco tábornok Spanyolországának hatóságaival ápolt különleges viszonya. Ahogy a római La Sapienza Egyetem kutatója, Simona Nicolosi kimutatja Ferenc Vajta e l'idea di una confederazione danubiana (1945-1947) című cikkében (Rivista di Studi Ungheresi. Nuova serie IV, 2005), Vajta ekkori publicista tevékenységében vezető szerepet játszott a közép-európai kisállamok szovjetellenes együttműködésének szorgalmazása, azt a gondolatot hirdetve, hogy ezzel a 19. századi nagy demokraták, Kossuth Lajos, Giuseppe Mazzini, Nicolae Bălcescu törekvéseit - a russzofil pánszlávizmus elleni küzdelmet - folytatják a modern kor körülményei közepette.

Ezt a képet érdemben kiegészítik azok az adatok, amelyeket az Egyesült Államokba érkező Vajta körülményeiről Vasváry Ödön gyűjteménye tartalmaz. 1948 elején New Yorkban Göndör Ferenc, Az Ember című lap főszerkesztője több éles hangvételű cikkben hívta fel arra a figyelmet, hogy miképp kaphatott a háborús bűnösnek tekinthető Vajta amerikai beutazási vízumot. Voltak, akik fenntartásokkal kezelték Göndör véleményét, mert közismert volt, hogy a Tanácsköztársaság sajtóügyeinek egykori vezetői közé tartozott, és később kíméletlen hírlapi polémiában igyekezett lejáratni mindenkit, akivel összeveszett a bécsi kommunista-szociáldemokrata emigrációban (elsők között volt sógorát, Pogány Józsefet). Göndör vádjai azonban Vajta esetében tényeken alapultak, így megindult a hatósági eljárás - amellyel szemben persze szervezkedni kezdett a védelem is. Vasváry Ödön az említett újságcikkek mellett megőrizte gyűjteményében Balogh József New York-i ügyvédnek azt az 1948. február 13-án kelt felhívását is, amelyben mindazokat, akiket ez a "legkegyetlenebb és leghátborzongatóbb emberüldözés" felháborít, arra szólít fel, hogy - mivel "a védelem sokba kerül" - önkéntes adományaikat küldjék el címére.

Vajta Ferencnek végül valóban el kellett hagynia az Egyesült Államokat és életét a kolumbiai Bogotában fejezte be, az ottani egyetem közgazdász tanáraként. Ha sorsának egykor majd lesz monografikus kutatója, a szegedi Somogyi-könyvtár Vasváry-gyűjteményében is értékes adatokat találhat róla.