Selye János a stresszelmélet világszerte ismert és elismert klasszikusa száz évvel ezelőtt, 1907. január 26-án Bécsben született és 1982. október 15-én hunyt el Montrealban. Édesanyja osztrák, édesapja, Dr. Selye Hugó magyar katonaorvos volt, akit az első világháború után áthelyeztek Komáromba, így az ifjú Selye János középiskoláit Magyarországon, Komáromban végezte, majd a prágai egyetemen kezdett orvosi tanulmányokat. Párizs és Róma egyetemein is több évet tanult. Orvosi diplomáját Prágában nyerte el 1929-ben és orvosi pályáját a Prágai Egyetem Patológiai Intézetében kezdte. Selye professzor, ha beszélgetés közben, magyar származása szóba került, kedvenc mondása volt: "Nem én hagytam el Magyarországot, Magyarország hagyott el engem" - utalva arra, hogy Komáromot, gyermekkorát meghatározó városát, a trianoni szerződés szellemében szakították el Magyar-országtól. Rockefeller-ösztöndíj elnyerésével 1931-ben az Egyesült Államokba távozik. Később a kanadai Montrealban telepedik le, ahol előbb a McGill angol egyetemen, majd az Université de Montréal francia egyetemen az Institut de Médecine et de Chirurgie Expérimentales kutatóintézet vezetésére kapott kinevezést. Selye János professzor mellett dolgozni életre szóló élmény, meghatározó esemény volt.

Selye professzor születésének százéves évfordulója alkalmából Kórász Mária könyvtáros, a Somogyi-könyvtárban kiállítást rendezett, mely bemutatta Selye János életét, munkásságát, életének fontosabb eseményeit. (A kiállítás internetes változata)

A kiállítás értékes dokumentumokkal járult hozzá az évforduló megünnepléséhez, mely dokumentumok egy része az amerikai magyarság történetét feldolgozó Vasváry-gyűjteményből került kiállításra. Selye János professzor az amerikai magyarságnak egyik jeles képviselője, akit a stresszel kapcsolatos kutatásai világhírűvé tettek, és aki élete végéig megőrizte magyarságát.

A tudományos kutatás iránt elkötelezett korosztályunk álmai közé tartozott találkozni egyszer Selye János professzorral, kijutni montreali intézetébe és együtt dolgozni vele. Már korábban is mindnyájan ismertük alapvető felfedezéseit, elképzelését a stresszről, a szervezet kimerüléséről, a stressz szerepéről betegségek keletkezésében, illetve a szervezet rezisztenciájához vezető adaptációról. Szemünkben már akkor, ismeretlenül is, ő volt a Kutató, a kreativitás, eredetiség megtestesítője. Úgy gondolom, ez alapvetően minden orvostanhallgatót, orvost érdekelt, de engem ezek az elképzelések különösképpen izgattak, annál is inkább, mivel kezdő kutató koromban érdeklődésem középpontjában olyan problémákkal foglalkoztam, ami abban az időben Selye professzor intézetében is a fő kutatási területet képezte.

Ennek köszönhettem, hogy Selye professzortól 1967-ben meghívást kaptam és ösztöndíjat ajánlott fel, mely lehetővé tette számomra, hogy egy évet eltölthettem montreali intézetében. Már a kiutazásom körüli "huzavonák" is úgy gondolom, érdekesek emlékezetre. A meghívás elfogadására, illetve a kiutazásra a hivatalos engedélyt négy év múlva kaptam meg. Mindig attól féltem, hogy Selye professzor végül meg fogja unni a várakozást és nem fogja az idők végezetéig a meghívást fenntartani. Amikor 1971 tavaszán írtam Selye professzornak, hogy úgy gondolom, most már várhatóan két hónap múlva, a nyár folyamán megérkezem, Selye professzor azt válszolta, és itt idézem őt:
"I was very glad to learn that you will now be able to come in about two months. [...] during the summer months life is somewhat less stressful at our Institute, [...] it would be the most appropriate time for you to arrive. [...] Looking forward to the pleasure of meeting you soon here on Canadian soil. Szivélyes üdvözlettel. Selye János." Selye professzor soha nem mulasztotta el, hogy angol nyelven írott leveleinek végén pár mondatot írjon magyarul és az aláírás mindig úgy szerepelt, hogy szivélyes üdvözlettel Selye János, vagy János bátyád.

Amikor egyik szeptemberi késő délután megérkeztem Montrealba, Selye professzor intézeti dolgozószobájában azzal fogadott, nagyon izgultunk, mert attól féltünk, hogy nem fognak kiengedni, mivel egyik magyar tanítványom, éppen most jelentette be, hogy nem tér vissza Magyarországra, Szombathelyre, Kanadában marad. A hír engem is meglepetésszerűen ért, és szerintem csak annak köszönhettem, hogy végül is megkaptam az engedélyt, hogy elutazásomig nem érkezett meg a hír Szegedre. Szinte biztos, hogy nem engedtek volna ki, hiszen már korábban is megfenyegettek a hivatalos szervek, legutoljára pont akkor, amikor elutazásom kézzel fogható közelségbe került. Azt hittem egy világ omlik össze bennem, amikor megkérdezték: "hogyan gondolja ön azt, hogy olyan Intézetbe kiengedjük, ahová már korábban disszidáltak Magyarországról?"

Megérkezésem után, már ezen az első beszélgetésen Selye professzor elmondta, hogy kutatómunkámban két lehetőség között választhatok: vagy teljesen bekapcsolódom az intézetben jelenleg folyó kutatómunkába, vagy próbálom megvalósítani saját terveimet. "Eddigi tapasztatalatom az, - mondta - hogy az ösztöndíjas számára az első lehetőség a gyümölcsözőbb. "Természetesen örömmel kapcsolódok be az intézet jelenlegi kutatómunkájába - válaszoltam - de úgy gondolom, arra is lesz időm, hogy megvalósíthassam terveimet." Elmondtam, hogy terveim között szerepel, hogy szeretném vizsgálni a ritka földfémeknek a RES-re kifejtett hatását. Magyarországon ugyanis abban az időben a ritka földfémekhez nem lehetett hozzájutni, Selye professzor intézetében pedig az összes ritka földfém karnyújtásnyira ott állt a polcon. A Selye professzor intézetében végzett vizsgálatok későbbi kutatásaimnak alapját képezték és híven bizonyították, hogy a makrofágok, a szervezet alarm sejtjei, melyek a szervezet védekező rendszerében fontos szerepet játszanak és az általuk termelt gyulladásos mediátorok, citokinek túlzott felszabadulása, ugyanúgy, mint a túlhajtott stressz reakció elemei nem kívánatos, a szervezetre káros hatást kifejtő, reakciókat indíthatnak el.

Selye János közleménye a stresszről 1936-ban jelent meg a Nature, angol folyóiratban. "Az élő szervezet alkalmazkodása a stresszhez csaknem négy évtizeden keresztül foglalkoztatott" - írja a Stressz distressz nélkül című könyvében. És valóban, bár élete során, a kutatómunkában eltöltött félévszázad alatt, más témákban is, így a cardiovasculáris betegségek, szívnecrosis, szövetek elmeszesedése, az öregedés problémája, a hízó sejtek, gyulladás, szteroid hormonok, thrombohemorrhagiás jelenség, a hormonok és resistencia témakörökben maradandót alkotott, mégis Selye János neve a stressz fogalmával forrt össze, és a stresszelmélet vezérfonala szinte valamennyi munkájában fellelhető.

Mi a stressz? A stressz az élő szervezet nem-specifikus válasza bármilyen természetű megterhelésre. A stressz előidéző tényezők - az ún. stresszorok - mint például az erőfeszítés, megfeszített figyelem, fájdalom, betegség, kudarc, öröm, sikerélmény. Mint e felsorolásból is látszik, a stressz jelenthet kellemetlen, de kellemes dolgot is. A distressz fogalom mindig bajt, kellemetlenséget jelöl. Ezek a behatások bár különbözőek mégis lényegileg azonos élettani/biokémiai változásokat hoznak létre, így idegfeszültséget, gyorsult szívműködést, a vérnyomás-, és vércukorszint emelkedését.

Selye professzor mind írásában, mind előadásában hangsúlyozta, hogy a stressz minden ember életének szükségszerű velejárója, ami még alvás közben is létezik. A stressz-mentes állapot a halállal egyenlő. A stressz nem szükségszerű rossz, hanem nélkülözhetetlen az élet különböző káros hatásainak leküzdésében, az állandóan változó környezeti hatásokhoz való alkalmazkodáshoz. A túl erős, vagy többszörösen ismétlődő stressz betegségek okozójává válhat, mi több, súlyosan károsíthatja az immunrendszer és központi idegrendszer működését is. Mindez azonban függvénye a hajlamnak, életkornak, bizonyos hormonoknak.

A montreali intézet folyosóján függött egy világtérkép, amelyen apró égő villanykörték jelezték azokat az országokat, városokat, ahonnan fiatal ösztöndíjas kutatók látogattak az intézetbe. Ezen a térképen Magyarország világított a legfényesebben. Írásom célja, hogy mint Selye professzor hajdani munkatársa, eljuttassam a fogékonylelkűekhez gondolataimat Selye Jánosról, fölfedezésről a stressz, és adaptáció fogalmáról, valamint intézetéről és híres könyvtáráról, és ezzel is segítsek megőrizni valamit a kutatóhely szelleméből, amely sok magyar fiatal kutatónak felmérhetetlen segítséget nyújtott pályáján.

Az intézet élő, tudományos légkörének éltetője, állandó újrateremtője Selye János professzor elpusztíthatatlan energiája volt. A jó közérzetet, a munkakedvet a kísérleti feltételek tökéletessége mellett, az intézet nagyszerű könyvtára csak fokozta. Selye professzor nagy gondot fordított könyvtára (amit az intézet szívének, kulcsfontosságú részének tartott) fejlesztésére. Amikor az intézetbe kerültem pár napot a könyvtári szolgálatban is el kellett töltenem. A főkönyvtáros abban az időben egy lengyel származású úr volt, aki így kezdte a könyvtár bemutatását: "Nézzük meg például, hogy mit tartunk nyilván neved alatt?" Számomra ez óriási örömet jelentett, hogy a világ túlsó oldalán viszontláthattam számos magyar nyelven írt dolgozatomat.

Bár Selye János magánbeszélgetései során, mind előadásaiban hangsúlyozta a véletlen szerepét kutatómunkájában, mégis élete mottójává az alábbiakat választotta, ami az Intézet bejárata fölött fogadta a látogatót, mintegy mementóként. Ha itt belépsz, jól vésd emlékezetedbe:
"Sem témád fontossága,
sem műszereid teljesítménye,
sem tudásod nagysága,
sem terveid pontossága nem pótolhatják
gondolataid eredetiségét
és megfigyelésed élességét."
Selye János kutatómunkájára pontosan a megfigyelés volt a jellemző, kivételes képességgel rendelkezett, hogy olyan - nem várt jelenségre is felfigyeljen, ami mellett egy másik kutató elment volna, nem vett volna észre. És nagyon sokszor pont ezek a "véletlenszerű" megfigyelések alapul szolgáltak komoly, esetleg több évig tartó kutatómunkának.

Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy Selye János kivételes képességei, végtelen szorgalommal párosultak, sohasem dolgozott kevesebbet, mint napi 12 órát a hét minden napján. És ebben nem volt kivétel karácsony vagy újév napja sem.

Most, hogy próbálom feleleveníteni emlékeimet, eszembe jut Selye professzor egyik mondása:
"Nem tudják ezek a kanadaiak, hogy a magyar paraszt hogy tud dolgozni, pirkadattól, sötétedésig!"

És valóban Selye professzor minden beosztottját megelőzve, reggel 6 órakor már az Intézetben volt a hajnali úszás, vagy kerékpározás után. "Nem mindegy, hogy egyetlen nap folyamán mikor teszed ezt, vagy amazt. Ami engem illet, én reggel vagyok a legpihentebb, minden tekintetben optimista" - írja az Álomtól a felfedezésig című könyvében. Reggel 9 óráig a legnagyobb koncentrációt igénylő írás következett, majd munkatársaival kísérve végigjárta a laboratóriumokat és ellenőrizte a kísérletek menetét. Délután fél 3-kor szinte percnyi pontossággal tartotta meg boncolási értekezletét, amikor is a jellegzetes nagyítóval és homlokreflektorral a homlokán megvizsgálta a felboncolt állatokat, értékelte a kísérletek eredményét. Megbeszélte az intézetvezetéssel kapcsolatos ügyeket, megvitatta munkatársaival a fontosabb tudományos közleményeket, újságcikkeket. Minden kutató bemutatta a tervezett kísérleteket, amit mindnyájan megvitattunk. Gyakran Selye professzor is keményen megbírálta a kísérleti tervet, ha nem értett egyet vele, de az volt az elve, ha az illető kutató nagyon ragaszkodott elképzeléséhez, megengedte, hogy a kutató próbálja bebizonyítani elképzelését és ha sikerül bebizonyítani igazát, megemeli a kalapját. Selye professzor este 6 órakor távozott az intézetből és utána már szakmai kérdésekkel nem foglalkozott.

Híres stresszelméletét a mindennapok gyakorlatában önmaga és munkatársai életében is alkalmazta. Erre egy példa, ami talán apróságnak tűnik, de mégis rendkívüli fontosságú rohanó világunk idegfeszítő hétköznapjaiban. Selye professzor intézetében minden nap - ebédidőn kívül - délelőtt és délután is kávé, illetve tea szünet volt, amikor is az intézet valamennyi dolgozója baráti beszélgetésre gyűlt össze, így lehetőséget adva a környezetében élőknek, hogy a munka, a kitartó erőfeszítés, a megfeszített munka "stressz"-ét más tevékenységgel vezessék le. Ennek az életmódnak bizonyára nagy szerepe volt abban, hogy Selye professzor minden napját ugyanolyan szellemi és testi frissességgel és ambícióval kezdte el. És ennek az életmódnak volt köszönhető az a termékeny életmű: több mint 30 könyv, közel 2000 tudományos közlemény, és hogy gondolatai nem vesztek el az idők sodrában. Ha valaki ma, 100 évvel születése után, fellapozza a Citation Index-et, évenként többszáz idézetet talál műveire.

Ma is gyakran kezembe veszem Selye János valamelyik remekbeszabott könyvét, hogy szerzőjének a sorokból kivilágló bölcsessége, optimizmusa az élethez új erőt adjon. Visszaemlékezésem befejezéseképpen idézem a másik nagy magyar Szent-Györgyi Albert gondolatait, Selye János In vivo című könyvének előszavából: "Melegen ajánlom e könyvet minden kutatónak, aki el akar igazodni a bonyolult problémák rengetegében, és meg kívánja őrizni szellemének frissességét. Selye dr. sok nyelven beszél, de ennél is fontosabb az, hogy érti az élet nyelvét, és ennek a nyelvnek a segítségével részesít minket abban a kivételes és izgalmas élményben, hogy követhetjük útján az ismeretlenbe."

Amikor próbálom visszaidézni életemet Selye János Intézetében, úgy érzem az idő megállt, újra fiatal vagyok, tele energiával, ambícióval, mint 35 évvel ezelőtt.